A Beigli
2009 december 27. | Szerző: Futóbéka
A beiglit én hogy szeretem! Imádom az ízét, küllemét, hogy
folyamatosan kelleti magát. Ahogy a mákot és diót a friss omlós kelt tészta
tekercs magához láncolja, átöleli. Ellenállhatatlanul hívogat, kacéran rám
kacsint. Harapj és nyelj. Használd ki a lehetőséget, én azért vagyok, hogy te
jól érezd magad. Érthetetlen is
számomra, hogy miért csak egy évben egyszer adatik meg a gyönyör ezen formája. Miért kell
tízen két hónapot várni, ahhoz, hogy kapható legyen? Már kimondani is sok.
Tízen két hónap. Szinte maga az örökké valóság. A karácsony, a Szenteste
önmagában is szép és jó, de maga a tudat, hogy ismét asztalon lesz e csodás
harapni való, még jobban várom a december 24-ét.
A tizenkettedik hónap elején már izgalomban vagyok, hiszen
tudom, közeleg az én időm. A nejem az én csodás asszonyom lassan meg fogja kérdezni.
No mond, te beigli faló. Hány rúddal rendeljek? Hú, hát-hát, nem is tudom.
Négyet, ötöt? Sokat! És eljő a 23-a, amikor már tudom, érzem, hogy a közelemben
van. Illatával átölel, az orromon keresztül az agyamat támadja, már nem kell
más, csak ő. Még egy nap és az enyém lesz. Igen már csak egy nap! 24-én korán
kelek. Óvatosan kezembe veszem az egyik rudat, mondjuk egy diósat. Szép lassan
kíméletesen húzom le a fóliát gyönyörű hosszú barna testéről, amely eddig
oltalmazta. A szeletelés nagy műgonddal zajlik, vigyázva szét ne essenek az
ovális szeletek. Nem bírom ki! Engedek a csábításnak, néhány csúnyább szelet
áldozat lesz, martalékul válik, az én martalékommá, ki mint vadállat csapok le
gyengélkedő áldozatomra. De nincs bűntudatom, hiszen miért is lenne. Egy éve
ezekre a pillanatok vágyom.
A beiglit fogyasztom reggelire némi tejjel, ebéd előtt, s
utána csak úgy, vacsora előtt, helyett, némi tejjel, utána csak úgy. Szenteste
alig bírom állva az ajándékosztást. Már nem vagyok éhes, ellenben jól vagyok
lakva, mint ahogy az ilyenkor megszokott. Másnap a szülőkhöz látogatunk, ahol
elsőre veszem észre az elhagyatottan, sorsukra hagyott rudakat. Az előző napi
dózist már kiheverve, lépek melléjük. Helló kedveskéim. Hát ti? Csak így
szeleteletlenül? Várjatok, majd én segítek rajtatok.
És ez így megy öt napon keresztül. Az ötödik nap végére, mely
alatt végig asztaltól asztalig vándoroltunk, már érzem, hogy nem csábítanak az
árván hagyott, magányosan hempergő beigli szeletek. Pedig hívogatnak most is,
kelletik magukat. Megkapom az eddig ellenállhatatlan kacsintást, kacér mosolyt,
aminek ez idáig nem bírtam ellenállni. Teljesen telítődtem, a felém irányuló
csábítást már zaklatásnak veszem. Elegem van! Hagyjatok békén már! Nem veszitek
észre, hogy nyakig vagyok veletek? Este miután nagy nehezen sikerült
elszenderednem, borzasztó élményben volt részem. Egyedül voltam egy lakásban,
ahol az ebédlő asztalnál ültem, a székhez kötözve. Az asztalon fűszoknyába öltözött
barna testű beigli lányok táncoltak, örült dekoltázzsal. Közben megjelentek a
fekete fehér felsőben pózoló és hatalmas beigli szeletekkel megrakott tálakkal közeledő
pincér mákosok, akiket diósok követtek tejes kannákkal kezükben. Ezt nem hiszem
el. Még a tegnapi sem ment le. Kérem! Elnézést!
– szólítottam meg a felém közeledőket – én nem igazából bírok most enni. De
azok nem hallgattak rám, csak jöttek és rakták elém a már egyáltalán nem
kívánatos, hanem kifejezetten undorító, hányingert keltő borzalmakat. Olyan beigli
hegy tornyosult előttem, hogy már nem láttam semmi mást. Ezek azt akarják, hogy
fulladjak bele. Meg akarnak ölni! Elfogyott a szép szó. Fröcsögve kiabálok a
pincérekre, akiknek az arcán már a gúnyos mosolyt látom. Elég volt ti undorító
barmok. Értitek? Elég volt. Tűnjetek el. Tűnjetek el, nem bírom tovább.
Segítség! Segítség! Legyen már vége ennek az egésznek! Legalább egy évig.
Apámnak
2009 december 13. | Szerző: Futóbéka
Apám a legerősebb
ember a világon.
Megszakad a szívem,
hogy magatehetetlennek látom.
Mosoly van az arcán,
de a szeme szomorú.
Ne aggódj kedves!
Messze még a koszorú.
Hinned kell magadban
és a feléd áradó szeretetben,
hogy szorítani fog kezed
és sétálsz még a kertedben.
Verselgetek
2009 november 8. | Szerző: Futóbéka
Nem vagyok költő,
Az íráshoz nem értek.
Néha rímeket faragok,
Vigyázok, senkit ne sértsek.
A szabályokat nem ismerem,
Bár olvastam már őket.
Most versel töltöm ki
Reménytelen
Szemem szomorúan függ egy épületen,
Tegnap még reméltem, ma már reménytelen.
Van munkám és van kenyerem,
A jelent tudom, a jövőt nem ismerem.
Magamat adtam, nekik mégsem kellettem.
Ennél többet én már nem tehettem.
Már-már úgy éreztem végre újra élek,
Ott volt minden amihez nagyon értek.
“Sajnos nem önt választottuk”. Jaj be kár!
Ó Istenem! Meddig leszek még futár?
Szemem szomorúan függ egy épületen,
Tegnap még reméltem, ma már reménytelen.
Te vagy…
Te vagy kertemben a rózsa,
Te vagy versemben a múzsa.
Te vagy létemhez a hit,
Te vagy ki reményhez segít.
Te vagy az éltető napsugár,
Te vagy ki mindig hazavár.
Te vagy gyermekemnek az anyja,
Te vagy életemnek a rabja.
Te vagy éjszakában az álom,
Te vagy örökre a párom.
5640 Ft megelőzésre
2009 január 18. | Szerző: Futóbéka
…Kedvesemmel betérünk az éppen utunkba eső gyógyszertárba. Sorszámot húzunk, félreállunk, úgy hogy, véletlenül se legyünk útban, ha valaki sietve akarná gyógyszerét birtokba venni. Nincsenek sokan, de nem is nagyon érdekel. Hétvége van. Rohanok úgyis egész héten, hát pont nem fog izgalomba hozni, hogy öten vagy hatan vannak előttem. A pult mögött ketten vannak, egy középkorú nő és egy fiatal férfi. Nahát! Nem vonzódom a saját nememhez, és erről legfőképpen a mellettem álló hölgy azaz, a feleségem adhatna leghitelesebben tanúbizonyságot, de figyelmem a fiatalúron ragadt. (Félig kigyúrt test, rövid tüske haj, vékony szőrzet az arcélen és mindez kb.
Patikus Srác: – Mire kellenek a készítmények?
52 éves Úr: – Megelőzésre.
Patikus Srác: – Minek a megelőzésére?
52 éves Úr sorolja a tüneteket: – A torkomon érzem, meg egy picit a fejemben, és az ízületeimben mintha, talán még egy cseppnyi gyengeség…
Patikus Srác: – Uram! Ezek a készítmények nem alkalmasak a megelőzésre. Nem mondom, hogy ártalmasak, de nem is használnak. Önnek arra van szüksége, hogy egyen, egy jó erős húslevest, sok zöldséget meg gyümölcsöt. Ha meg jön a láz és esetleg fájdalmai vannak, akkor vegyen be Aszpirint.
Ekkor már Kedvesemmel együtt figyeltük a gyógyszerész szakmája elleni merényletét, örömmel a lelkünkben, és szimpátiánk minden jelét kimutatva, mosollyal szánk sarkában.
A társalgás persze még folytatódott, a következő képen:
Az 52 éves Úr láthatóan mérlegel, majd kimondja bölcs döntését. – Kérném a készítményeket. A Patikus Srác arcán épphogy észrevehetően megrándul az izom, rezignáltan veszi tudomásul, hogy a vele szemben álló úr menthetetlenül benyelte a gyógyszergyárak által tolmácsolt maszlagot miszerint szakítsunk a hagyományokkal, és együnk mindenféle mesterségeset, a lényeg, hogy jól költsük el a pénzünket. A termék a szatyorban, a pénztárgép pittyen néhányat, majd megszületik az ítélet. Parancsoljon uram a számlája:
Közben mi is sorra kerülünk, megvesszük a nélkülözhetetlent, majd még egy cinkos pillantás a Patikus Srác felé, aki megadta az ötletet a hétvégi ebédhez. Főzünk egy jó erős húslevest.
Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra
2008 december 26. | Szerző: Futóbéka
Ma van a temetésem. Előre megrendeztem, mert hát úgy alakult, hogy tervezni lehetett. Másodszor is megtámadott a betegség, amit már egyszer sikerült legyőznöm. Hosszan tartó szenvedős időszak volt. A legjobban az fájt, hogy látom a családomat is, szenved a tudattól, nemsokára már nem leszek. A barátok, akikről szinte már nem is tudtam semmit, újra találkozót kértek, jól tették, sok lehetőségük már úgy sem volt. Bizonyára ezt is az én csodálatos Asszonykámnak köszönhetem. Felkereste őket levélben, vagy másképp, és közölte velük a hírt, a férjem menthetetlen beteg, ha még életben akarjátok látni, hívjátok, beszéljetek, de kérlek benneteket, a betegségről, meg hogy miképp éli meg a helyzetet, ne kérdezzétek. Eljöttek és vigasztaltam őket, ne féljetek, nélkülem is lesz élet, néha meg úgy is visszajövök majd kísérteni. Viccnek szántam, mégis sírás lett a vége. Talán lehet már vagy három éve, amikor még csak a vizsgálatok zajlottak, hogy kiderítsék egyáltalán, hogy mi a bajom, találkoztam egy emberrel, egy földimmel, aki már tudta, legyőzte őt a betegsége. Akkor arról beszélt, hogy nem is az a nehéz, hogy elfogadja az ember a tényt, ennyi volt, hanem az a legrosszabb, hogy látjuk a szeretteink mennyire szenvednek a távozásunk tudatától. Furcsa fintora az életnek, hogy az vigasztal, aki elmegy. Akkor még nem is sejtettem, hogy pár év múlva saját bőrömön fogom tapasztalni mondatainak igazát. Úgy döntöttem, hogy elterelem a gondolataimat életem végének szomorúságáról, és csinálok valami különlegeset. Ez eddig úgysem sikerült semmi maradandót alkotnom. Éltem egy nagyon boldog családi életet, de a létem szürke lett, az önmegvalósítás írásban történő kiteljesedése elmaradt. Pedig nagyon vágytam. a nagy műre, amelyről mindenki tudja én vetettem papírra, és melytől méltán büszke lehetett volna rám mindenki aki elismert, még az is aki fanyalgott. Ez van. Ne bánkódj, fogadd el a tényt, lépj tovább és tervezd meg a temetésed, mondtam akkor magamnak. Rendben, hát mire gondoltál? Manapság kevés idejük van az embereknek mindenre, még az élőkkel sem tudnak eléggé törődni, nem hogy az elhunytakkal. A legfontosabb úgy is, hogy az emlékekben megmaradj. Tehát? Olyan legyen, ahol nincs sírhely. Legalább nem kerülök abba a megalázó helyzetbe, hogy az emlékemet alkohol ittas suhancok összefirkálják, vagy a temető őr kutyája oldalba piszkitja. Szórjanak szét! Nem rég így búcsúzott egy kedves ismerősünk is. Hangulatos is volt, szép is, a maga módján, és ami az én szempontjaimnak megfelel, nyomtalan. marad. Rendben, de ebben még semmi különleges nincs, folytatom belső társalgásomat. Búcsúz el te a megjelentektől. Igen ez azt hiszem teljesen hatásos lesz. Majd a hangfelvételt elviszem előre a temetőbe, és oda adom a megfelelő embernek. Biztosan csodálkozva fog rám tekinteni, amikor a kazettát rábízom. Kérem, ezt a felvételt játsszák majd le a temetésemen. Úgy kb. két hónap múlva lesz.
Neki láttam a szövegem megszerkesztéséhez. Nagyon jót akartam írni, hiszen tudtam, ez lesz az utolsó lejegyzésem. Tisztelt egybegyűltek, Szerelmem, Fiam – és sorolom azokat, akiknek a megjelenésére bizton számíthatok – fájdalommal búcsúzom tőletek, – De még milyen fájdalommal. Nem siratni akarok, hanem normálisan elköszönni, de a búcsúzás, a viszontlátás lehetősége nélkül, szavak nélkül is fáj. Hát igen nehéz ügy ez. Beszélek egy picit magamról, majd vigasztalom, őket, higgyék el jobb ez így, most már nem fáj semmi, nem szenvedek. Közben meg majd valami jó kis zene szól halkan a háttérből, mondjuk valami rock ballada. Imádom a gitárt. Gyermekkoromban, ha zenét hallgattam, mindig beleképzeltem magam a gitáros helyébe. Hosszú hajam lobogott, miközben téptem a húrokat, a közönség meg tombolt. Az persze lényegtelen, hogy Slamo, az Edda szólistája kopasz volt. Hova lett ő is??
Eljött a nap.
Ősz van. Barna leveleket dobál a nyirkos, hűvös szél a környező fákról. Szerintem, kora délután lehet, kezdem elveszíteni az időérzékelésemet. Nincsenek sokan a temetőben. Idős emberek teszik meg szokásos látogatásukat, elhunyt társuknál. Ide irányítja őket a gondoskodni vágyás és az oly nyomasztó magány. Egy kisebb csoport ballag el előttem átáztatott zsebkendőiket szorongatva. Valaki megáll ideiglenesen felállított emlékem előtt, elmormol egy imát, majd ő is tovább megy. De kedves, pedig nem is ismert. Csak az eső ne essen, mert az elronthat mindent. Poraim fölött lebegve, ellenőrzöm úgy tesz e mindenki, ahogy azt kértem. Beleszólni már nem tudok a dolgok alakulásába, csak a hülye beidegződés irányit még mindig. A kazetta a helyén, Santana varázsol megnyugtató hangulatot a ravatalozó köré. Mindig is utáltam ezt a helyet, most sem vagyok másképp. Jó lenne már túl lenni ezen az egészen. Azt hiszem jönnek már. Igen látom. Kedvesem botorkál megtörten, fiam oldalán. Eszel te eleget Drágám, nagyon lefogytál, és te fiatal barátom, mintha mostanában nem edzenél rendesen. Ne csináljátok már ezt velem, nem ez volt az ígéret. Tesókámék, szüleim, szorosan egymás mellett, szemük nedvesen csillog. Jesszusom, ez borzasztó. Odamegyek hozzájuk, átölelem őket, és a fülükbe súgom Haló! Itt vagyok, mindig is itt leszek. Beszéljetek hozzám, én hallom a szavaitokat. Nem figyelnek fel a jelenlétemre. Nehéz megszokni, hogy már észrevehetetlen vagyok. Lassan benépesedik a környék. Barátok, kollegák jelennek meg, fényképem elé lépve virágot, koszorút helyeznek el a földön, majd egy – egy csoportot alkotva, néhányan suttogva beszélgetni kezdenek. Nahát! Még a vidéki rokonok is eljöttek. De jó, hogy itt vagytok, kiáltanék föl. Ebbe az egészbe legalább ez az egy szép van. Itt van mindenki, akikkel sosem volt elég időnk egymásra. Sajnos ilyen lett ez a világ. Néha üzenünk egymásnak, örömmel nyugtázzuk, hogy a másik válaszol, és ennyi. Éli mindenki a maga rapszodikus életét.
A zene elhalkul, csend öleli körbe a búcsúzni egybegyűlteket. Egy szürke ruhás alak lép a zenelejátszó elé, megnyom egy gombot és én végre megszólalok. Helló, sziasztok. – Hangom jó kedvűen szól, gondoltam, majd megpróbálom enyhíteni a természetes melankóliát. – Szüleim, Testvérkém, Édes Szerelmem, Drága Fiam, és kedves Barátaim. Köszönöm, hogy eljöttetek. Kérlek, titeket ne azon szomorkodjatok, hogy elmentem közületek, hanem annak örüljetek, hogy már nem szenvedek tovább. Én mindig arra törekedtem az életben, hogy, TRRR TRRR –TRRR TRRR Mi ez? Hé! Ki a franc, és mit képzel magáról? TRRR-TRRR. – TRRR TRRR. A szememet dörzsölöm, kutatom a zaj forrását. Meg van az átkozott. Lenyomom az ébresztőt, de még mindig nem tiszta számomra, mi is történt. Van testem és mégis sötétség van? Időközben a pokolba kerültem? Legalább a temetést végig nézhettem volna. Zajt hallok. A kávéfőző hangja. Végig tapogatom magam, megvan mindenem. Élek? Az egész csak egy álom volt? Igen, igen. igen!!! Most már teljesen éber vagyok, kicsusszanok az ágyból, feltépem a szobaajtót, rohamléptekkel közeledek az én Csillagom felé. Ő álmosan, csodálkozó tekintettel figyel amint sietve közeledek felé, és kapom a karjaimba. Jó reggelt Drágám! Jó reggelt, vigyázz összetörsz! Szorításomon lazítva puszilgatom, simogatom az arcát. Mi van veled? Rosszat álmodtál? Ó igen. Azt hiszem eléggé durva volt, de még nem akarom elmesélni az egészet. Legyen annyi elég, hogy a saját temetésemen voltam. Még emésztenem kell egy picit az átélteket. Az az egy biztos, hogy nagyon szeretek élni, még ha oly nehéz is néha ez a fránya élet.
Az álmom valóban szörnyű volt, ellenben számomra is tanulságos. Ha elégedetlen vagyok az életemmel, mert szürkének találom, akkor csak is rajtam múlik, akarok e változtatni rajta. Van egy csodálatos családom, van néhány barátom. Ez nagyon jó. Vannak e vágyaim? Hát persze, hogy vannak, kinek ne lennének. Hát akkor nincs más hátra, mint a vágyakat célokká kell változtatni! Sosem lehet tudni, mikor jön el az utolsó nap. Ne hagyjuk a végére az életünk teljessé tételét. Erről szól a régi mondás is. Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra.
Rohanás a semmiért
2008 szeptember 28. | Szerző: Futóbéka
– Halló! Szevasz Zolikám, zavarlak? – Nem Tibikém, mond csak bátran, éppen végeztem egy melóval, most ráérek. – Ok. Bocsi, de ezt most mindenféleképpen el kell mondanom valakinek, mert szétrobbanok a dühtől. Képzeld el, éppen megyek a Hegyalján, amikor csörög a telefonom, a Marci hívott a diszpécser. Mondja nekem, hogy Tibikém, csak te húzhatsz ki a trutyiból. Segítesz? Mondom neki, mondjad, mi van. Hát az lenne, hogy a Bimbó utcából, ki kéne vinni egy anyagot Diósdra, de 4-ig oda kéne érni. – 4-ig? Kérdezek vissza leesett arccal miközben az órámra pillantok, amely éppen 3:15-öt mutatott. Hát az nagyon necces. Nem vagyok biztos benne, hogy sikerül. Szakad az eső, a város kiszámíthatatlan, erre nem merem rátenni a nyakamat. Olyan itt nem lehet – mondja Marci – hogy nem érünk oda. 4-ig ennek ott kell lennie. Átérzem az ügy fontosságát, rábólintok. – Ok, mondja Marci megnyugvással, hiszen tudja Tibi képes rá. Ő a leggyorsabb az egész csapatból. Nyugodtan dől hátra székében, bízik kollegája képességeiben.
– Szóval irányt változtatok, fejemben elindul az útvonaltervező, lefut agyamban egy valószínűség számítás, vajon merre lehet a legkisebb esélye a dugónak. 3.28-kor vagyok a Bimbó utcában. Húú, – vetem közbe, elismeréssel, – ez nagyon nagy, az kb. húsz perc lenne normál helyzetben. Ja, veszi vissza a szót kollegám, de bakker, ott már tűkön ül az egész recepció, mikor jön már a futár. Átveszem az anyagot, miközben szinte gyomron rúgnak a kérdéssel, odaérsz? Persze, mondom erőltetett magabiztossággal. Mindez 2 percet vett igénybe.
És odaértél? Kérdezem, átélve a helyzetet. Várjál, mondja Tibi, szinte újra ugyanabba a felpörgetett állapotba kerülve, mint amikor a munkát végezte. Tehát van fél órám. Szívem a nyakamban dobog, start. Számomra is meglepően, jól megyek. Halálkanyar, satu fék, miközben szakad ez a rohadék eső. Tudom, hogy jó az autó, de az ilyen időben semmi sem biztos. Ja, és közben térképemen keresem Diósdon a megadott címet, mert miért is lenne a főútvonalon. Domboldalon piciny házikó, úgy a szép. Normál helyzetben még foglalkoznék is a gondolattal, milyen kellemes lehet itt élni. 4.00. A ház előtt vagyok. Érted, Zolikám egy magán ház. Síri csend a környéken, sehol egy járó motorral indulásra készen álló autó, vagy az ajtóban toporgó, óráját remegve kémlelő ember. Már az is megfordul a fejemben, hogy rossz helyen járok, de az nem lehet, ekkorát sosem hibázok. Lényeg a lényeg, lelkesen kopogtatok, bízva igyekezetem gyümölcsének megérésében, azaz nem volt hiába a sietség, hogy életemet, életeket és a megélhetésemhez nélkülözhetetlen jogosítványomat kockáztatva robogtam, hogy időben itt legyek. Egy középkorú asszonyka nyitja az ajtót, öltözékéből ítélve nem készül sehova. Baszki. Megőrülök. A címzett nevét rebegem rosszat sejtve. Igen, máris küldöm a férjemet. Mondja, és kopott mamuszában elcsoszog. Vártam, hogy a piciny házikó, érkezésemre felbolydul, hiszen pontosan érkeztem, a fontosnak vélt küldeménnyel. Képzeld el a helyzetet. Megérkezik a célszemély, talpig mackóban, melynek a térdén rojtos luksi kacsint felém. Emberem álmosan tekint rám, értelmezi, honnan, s kitől érkezett a már kezében tartott levél, rezignáltan teljesíti kérésemet, olvashatóan aláír, majd elköszön… Érted baszd meg? Ezek nem siettek sehova. Még csak azt sem tudták kapni fognak valamit? – Tehát vetem közbe, nyugiban közlekedve, csúszhattál volna akár negyed órát is? – Hát persze, veszi vissza a szót, még mindig felindultan. Kurva szar volt. Ott álltam a már becsukott ajtó előtt, melyet legszívesebben felszakítottam volna, hogy a faszit nyakon ragadva, arcába üvölthessem, mond ki, hogy fontos volt, mond ki!! Nem arra volt szükségem, hogy veregessék a vállamat, mekkora vagy, milyen nagyot mentél, hanem, hogy érezzem, nem a semmiért rohantam.
Beültem az autóba, kielégítetlenül, s mégis kifacsartan, mint egy sprinter, aki világcsúcsot fut, méterekkel veri a mezőnyt, de a célba érkezéskor kiderül, hogy nem működött a stopper. – Hát Tibikém, – próbálok lelket önteni kollegámba, – ha számit, akkor szerintem nagyon nagy voltál. – Ja, ja köszi, de ezt az egészet azért még emésztgetni kell. Pl. Per pillanat, még nem tudom, ha legközelebb ilyen lesz, akkor mit fogok tenni. – Igen ez nehéz ügy, kapcsolódok be ismét, de én már most megmondom előre, hogy be fogod vállalni, mert egyszerűen ilyenek vagyunk. Be vagyunk kódolva a feladatok mindenáron való elvégzésére. Ez van. Nem tudsz tenni ellene. Semmit. Legközelebb biztosan beérik a gyümölcs is, és elégedetten, kielégítve jössz el majd egy másik helyről, ahol majd nem érzed, hogy rohantál a semmiért.
Bundás kenyér
2008 április 24. | Szerző: Futóbéka
Mint minden rendes családfő, ma is haza megyek munka után egyből. Egy kicsit még jobban is sietek talán, hiszen imádott feleségem, még reggel meg ígérte, hogy vacsorára az egyik kedvencemet, a bundás kenyeret készíti el. Délután már nem is mertem enni, hogy legyen elég hely a gyomromban, kívántam az ételt, már-már rettegtem attól, nehogy valami közbe jöjjön. Mondjuk, amikor éppen kilépnék az irodából, főnököm utánam szól, Zolikám, kérlek vidd már el ezt az anyagot a Vojacsek úrnak, meg ígértem neki, hogy még ma megkapja. Vagy esetleg, ma derül ki, hogy az összes tyúk fertőzött lett valami bolond kórtól és nem lehet tojást kapni országszerte.
Haza érek, jó jelként hallom, nejem a konyhából üdvözöl, fiam a megszokott helyén a számítógép előtt ül épp csak annyira áll fel, hogy ölelésemet elfogadja. Egyszer láttam már olvasni is, és annyira megörültem neki, hogy lefotóztam a telefonommal. Asszonykámhoz fordulok, bizakodom, hogy azt készíti, amit reggel beígért, és amire oly mohón vágyom. Éhes vagy? – kérdezi. Iszonyúan – felelem, és közben ádámcsutkám felcsapja az államat. “Vedd le a nadrágod és csukd be az ajtót„ mondja. Szemem előre ugrik, nem pislogok, fejem egy kicsit előre mozdul, számat tátom. Nem tudom jól értettem e amit kedvesem mondott, de ha igen, akkor duplán megérte a húsz évet leélni együtt. Ezt az óriási változást! Eddig csak este, meg hát a gyerek előtt ugye még sem kéne, és milyen irányító lett a drága. WOAU Baby!!! Vágycentrumom szép lassan eggyel lejjebb költözik, már nem a táplálkozást érzem létfontosságúnak. Testtartásom megváltozik, már van mimikám, a szemem kacéran mosolyog. Aztán eszembe jut, hát, hogy a gyerek még mindig itt van, – igaz idén lesz 18 éves,
Mindez két perc alatt fut át rajtam, az én kedvesem szinte olvas a gondolataimban, már a hasát fogja úgy nevet, mert ismer,s közben rájött a kérése félreérthető és a fele lemaradt. „Vedd le a nadrágodat az ajtóról és csukd be, mert bemegy az olajszag.” Most már én is nevetek, tán egy kicsit meg is könnyebbülök, mert hát lássuk be hiába a fiatalos lendület, ez a légyott a jelen helyzetben nem kivitelezhető. Így hát leveszem a száradó nadrágomat, becsukom az ajtót, főzök egy jó citromos teát, és megterítek, míg sül a kenyér…
Egy reggel a városban
2008 április 21. | Szerző: Futóbéka
Reggel időben indulok autómmal, hagyok lehetőséget a dugónak is, hogy feltartson. A hivatal ¼ 9-kor nyit, az se baj, ha később érkezem, nem kell nekem elsőnek ott lennem. A forgalom tűrhető, az ilyenkor megszokott ritmusban haladunk. Az Árpád hídon áll a sor, de nem baj, mert tudom, hogy a másik oldalán majd még kapunk két sávot, ami elnyeli a riasztónak tűnő autótömeget. A nap süt, bár még hűvös van, résnyire leengedem az ablakot, halk zene szól, majd a híreket hallgatom. A lámpánál reklámanyagot dugnak be az ablakon, elveszem, félszemmel rápillantok, de a kezem meg sem áll, folytatja útját az ülésem háta mögé, ahol a többi szemét közé rakom. Ekkor már a hátam mögött álló késésben van. Neki jóval előrébb kellene állnia, türelmetlenül próbál elém kerülni, dudál, mert a sárgánál nem adok akkora gázt, ami egy felszálláshoz is elegendő lenne. A gyomrom összerándul, értetlenül tárom szét a kezeimet; mi van, hova rohansz? Nyugodj már le! Még csak reggel van, igyekszem nem foglalkozni a dologgal, nem hagyom, hogy elrontsák a napomat. Aztán elszégyellem magam. Valószínűleg időben indult ő is, csak hát a gyerek az oviban még a nyakában csimpaszkodott egy kicsit, a cipőfűzője összegubancolódott, amit ugye, mint jó szülőnek ki kellett bogoznia, majd az óvónő állta útját, mondván a Lalika tegnap megpofozta Lacit és hát ennek így nem lesz jó vége. A sietős úr közben titkon az órájára pillant, s látja neki már rég úton kellene lennie, torkát köszörülve elnézést kér és ígéri, beszél majd a gyerekkel.
Közben átjutok a hídon, jól sejtettem, a plusz két sáv megoldotta a tömeg gondját, haladunk. Időm rengeteg, felveszem a forgalom ritmusát. A sietős úr már, előttem robog, próbálja behozni elvesztegetett idejét. Jobbra kanyarodok, a zebránál előzékenyen átengedek egy kismamát rakoncátlankodó gyermekével. Éppen indulnék amikor, ismét dudaszó hallatszik a hátam mögül. Mi van? Téged anyád átdobott a zebrán? Üssem el őket? Ez hihetetlen, dohogok. Erre már nincs mentség, úgy tűnik a felettem élők rám küldték a város összes marháját. Még csak reggel van, nem hagyom, hogy elrontsák a napomat. De mert minden cselekedetre és lelkiállapotra biztosan itt is meg van a válasz. A visszapillantó tükörben nem láttam tisztán az ember arcát, mert egy picit elvakított a napfény. Elképzeltem egy ötvenes éveiben járó feje tetején kopasz, zömök férfit, aki úgy
Utam a Pannónia utcán vezet tovább. Öreg bérházak erdejében gurulok. Ha ismered eléggé a várost, akkor tudod használni a kis utcákat is, nem kell a főutakon ácsorognod a tömegben. Ma úgy tűnik valami ellenem esküdött. Kukás autó tartja fel a már összetorlódott autókat. Komótosan halad, miközben sárga mellényes segítői megtömik az élet maradékával. Leengedem az ablakot, rágyújtok egy cigire, és miközben lépésben haladok, nézem az utcán sietőket, mindenki rohan, lehajtott fejjel, gondolataikba süppedve. Kinyílik egy autó ajtaja, öltönyös úr szál ki rajta mobillal a fülén, s mormogja a megoldást jelentő válaszokat. Egy fiatal srác lép ki a kapun fülhallgatóval a fején. A zene hangosan szól, még én is hallom autóm egyenletes berregése mellett. Meg fogtok süketülni kölyök! De ezt csak magamban mondom, úgysem hallaná. Idős hölgy vonszolja elhízott ebét. Látszik, nem sajnálja tőle a finom falatokat. Az ösztönös gondoskodás vágyát már csak kedvencén élheti ki.
A kukás autó lekanyarodik, és én végre folytathatom utamat. Már sietnem kell. Igaz csak egy iratot kell leadnom, de utána még van ezernyi teendőm. Markó utca, Fővárosi Bíróság. A parkoló hely nehéz ügy jellemzően, de most talán szerencsém lesz. Igen ott van. Simán beférek. Indexelek, s farral kezdem meg a manővert, és ekkor meghallom azt, amiből már a mai napon nagyon elegem van. Dudálnak!! A fejem egy pillanat alatt lila lett, és már cseppet sem vagyok megértő. Nem érdekel ki, kit pofoz meg, és hogy mennyire nehéz lehet két vérrokon hárpiával létezni. Nem érdekel a csekkek felhalmozódása, hogy mit mondott az orvos. Egyszerűen de érthetően, összetetten és folyamatosan ömlik belőlem, drága anyanyelvünkben oly széles választékában meglelhető káromkodás özöne, amit most nem ismételnék el. Immár remegő gyomorral fejezem be a műveletet. Leállítom a motort, próbálok lehiggadni, mély lélegzetet veszek, többször is egymás után. Becsukom a szemem, igyekszem összeszedni magamat. még csak reggel van, nem hagyhatom, hogy elrontsák a napomat…
Volt egyszer egy sziget
2008 február 27. | Szerző: Futóbéka
Van, hogy azt álmodom, egy csónakban ülök és evezek. Csendesen fúj a szél, a folyó nyugodt, hullámai alig észrevehetőek. Hallom az evező vízbe érkezését. Meghúzom finoman, a mozdulatra kecses örvény keletkezik. A csónak oldalához nem érintve a lapátot, kifelé fordítom és eltolom magamtól. Az evező nem áll meg, egy ívet rajzolva előre lendül, hogy folytassa monoton útját. A nádas finoman lengedezik, rejtekéből hangok szűrődnek ki. Egy szárcsa jelenik meg kicsinyeivel, a hínárt kutatja. Arrébb egy horgász ül, mereven figyelve készségét. Vigyázok, ne zavarjam meg nyugalmát …
Ez az álom közel 30 évig valóság volt. Egyetlen lehetőségként csónakkal közlekedtem, ha menni akartam valahova. Nem minden napján az évnek, csak hetente, kéthetente, amikor leugrottunk a telekre szüleimmel, később haverokkal, majd a családommal. Hétvégéket, nyarakat töltöttem teljesen nomád körülmények között.
Sóskás sziget: A Csepeli szigetcsoport része. Budapesttől délre, Szigetszentmárton és Ráckeve között ücsörög társaival a Kis Duna medrében. A sziget 300 méter hosszan és 20 méter szélesen osztja két egyenlőtlen ágra – kiság, nagyág – a Dunát. Déli végén, kétcsónaknyi távolságra, ikertestvére az Opera sziget fekszik s attól kb. 400 méterre legismertebb rokonuk az Angyali sziget található. Északi vége – a spicc – mellett komp közlekedik. A sziget nyugati oldalán található Horgásztanya elnevezésű megállóból viszi át utasait, a keleti oldalra, Kiskunlacháza üdülő területére.
42 évvel ezelőtt Szüleim és még sokan mások, a „Vállalat” vezetőitől lehetőséget kaptak, hogy hétköznapi fáradtságukat, az épphogy érintett természet lágy ölén pihenjék ki. Hévvel érkeztek, lévén autója kevés embernek lehetett. Horgásztanya, feltételes megállóhely. Egy autónyi földút vezet át a kukoricáson keresztül a kis nyaralókkal övezett területre. Manci néni a sziget gondnoka, aki a parton lakott, átadta az evezőket, takarókat, lámpákat. A háza előtti háromcsónaknyi kikötőből már csak át kellett evezni a mintegy 100 méteres kiságon. Eleinte csak öt ház volt a szigeten, mindenki oda tette le csomagját, ahol szabad hely volt. Jellemzően fából épült házak voltak, de volt egy közöttük, ami nádból készült. No meg a konyha. Központi helye a területnek. Cölöpökön ált, nádtetővel védve a látogatót. A tető alatt hosszú asztal, két szélén padsorral. Mint mondtam volt, teljesen nomád életet élhettek a kikapcsolódni vágyók. Villany nem volt, víz is csak a területen található egyetlen kútból volt nyomható, melynek vas tartalma érdekes ízűvé tette a nedűt, de azért iható volt. Ha valaki jobbra vágyott, akkor fém kannákkal felszerelkezve csónakba ült és átevezett valamelyik partra. Ha a Lacházai oldalt választotta a vízhordásra jelentkező, akkor többet kellet eveznie, ellenben ha már ott járt, akkor beülhetett a kút mellett fellelhető kellemes sörözőbe.
De térjünk vissza a szigetre:
Két év múlva, amikor megszülettem, már saját házunk volt. Kialakult a törzsközösség és a házak száma tizenegyre emelkedett. Stégek nőttek ki a vízből, volt, akinek kettő is. Egy a kiságban és egy a nagyágban, mint ahogy nekünk is. Kerítés nem választotta el a telkeket egymástól, így mindenki szabadon járhatott, kelhetett a szigeten. Így jártuk ki az utat, mely egy darabig középen haladt, majd a központi – közös – kikötőnél a kiság oldalába a partra húzódott. A lényeg, hogy mire értelmetlennek tűnő gügyögésemből kinőttem már telkünk volt, s az, amiről Tutajos csak álmodozott az iskolában, azt én természetesen, magától értetődően élhettem meg. Eleinte nem volt játszótársam. Testvérem tíz évvel idősebb, ezért őt is úgy figyeltem lentről, mint a többi felnőttet. Apámék vettek egy háromszemélyes műanyag csónakot és hozzá egy oldalmotort, a Trümlert. Így jártunk mindenhova, közértbe, piacra, kirándulni. A piac, mely Ráckevén a vízparton helyezkedett el még egy kiskölyöknek is élmény volt. Tehát kikötöttünk és máris a vásárlók zajos tömegében bolyongtunk. Az első utunk a lacipecsenyéshez vezetett. De ki is bírná ki, hogy az ellenkező irányba induljon abban a csodálatos illatfelhőben. A mai napig egyik legkedvencebb ételem a sült kolbász és a meghűlt zsír, amiből vittünk is haza egy ötliteres üvegben. Egyebek mellett kiválaszthattam egy élő csirkét is – a Pipikét – ami élete végéig játszótársammá vált. Hazavittük és egy hosszú spárgával a hinta egyik oszlopához kötöttük ki. Pipike boldogan bandukolt a kötelékének hosszúságával megjelölt területén, de valahogy mindig úgy sikerült kiválasztani az útvonalát, hogy rövid időn belül gúzsba kötötte a hintát és ő mozdulni nem tudott. Ekkor jöttem én és a spárgát követve kiszabadítottam a már lépni nem tudó madarat. Volt olyan csirkénk, akit szabadon lehetett engedni, a biztonság kedvéért a lábán hagyva madzagját. Ez akkor volt érdekes, amikor családunk tagja lett Hermina, a sziámi macska, akinek nem Pipike volt játékának alanya, hanem az azt követő hosszú valami. Mi emberek jókat nevettünk, de a csirke halálosan utálta az állandó zaklatást. Hermit egyébként szerették a szomszédok, úgy általában, lévén neki volt köszönhető, hogy míg velünk élt, észrevehetően megcsappant a rágcsálók jelenléte. De mint mindenbe, Herminába is bele tudott kötni valaki. Boros úr kalitkában tartotta kedvenc csókáját, elé tárva a képet, látod kevesem? Úgy is élhetnél, mint a többiek, ott a fán, de mert én szeretlek téged, ezért bezárlak. A macska, persze a könnyen megkaparintható zsákmányt látta a ketrecből kifelé sóvárgóban és rendszeresen zaklatta. Boros úr ezt megelégelve, egy nem túl szép napon elzárta a cicát, és amikor könnyes szememet törülgetve hazafelé indultunk, kiengedte.
Néha unatkoztam, ilyenkor rendszerint felmásztam az égig érő fának a tetejére és onnan szemléltem a sziget életét. Mindig nagy boldogságot jelentett, amikor jó anyám sikoltva vette tudomásul tartózkodásom helyszínét. Volt, hogy egy-egy szomszéd maga mellé vett és elvitt valahová. Emlékszem például, amikor Gellért bácsi a kenujába ültetett és elindult velem egy számomra addig ismeretlen helyre. Vele voltam először az Angyali szigetet átvágó keskeny vízi ösvényen, a lagúnában. Ott csak kézi erővel hajtva lehet közlekedni, hiszen sekély és hínárral benőtt a víz. Szerencsére. Így legalább megmaradt egy terület az állatok számára ahol az ember csak ritkán jár. Ha meg arra akad dolga, akkor legfeljebb szemeivel matat bele a természet által oly csodálatosan megalkotott életbe. Elszomorít, hogy az ilyen területekből már lassan csak ösvények maradnak.
Szüleim aggodalom nélkül engedhettek el bárkivel a szigeten lakók közül, mert a közösség viszonya teljesen baráti volt. A közvetlen szomszédok hölgy tagjaival Édesanyám minden este, nagyon vidám traccsolásokat folytatott, míg a férfiak a stégeken horgászbotjaikat mereven figyelve beszélgettek az élet komoly és komolytalan dolgairól. Én meg hol itt, hol ott lestem a nem mindig érthető gondolatokat, és csak hallgattam őket, és vártam valami izgalmasra. Amikor tüzet raktunk az ilyenkor a megszokott szalonna sütés és kellemes beszélgetések mellett, játszhattam egy picit a tűzzel. Egy botra akasztott zacskót tartottam a tűz fölé és néztem az eredményt. Valamiért nagyon lekötött az égő nylon darabok surrogó hangú potyogása. Szerencsére nem lett ez a későbbi életemben perverzióm és még a tűzzel való szórakozásomtól sem pisiltem be, hiába is mondogatták állandóan a felnőttek.
Este a békák kuruttyolása altatott el, reggel a madarak csicsergése ébresztett, vagy az illatfelhő, amit Apám okozott, amint a villásreggelit (tojásrántotta kolbásszal és szalonnával) készítette. Egy reggel meg anyámmal arra ébredtünk, hogy valami nagyon fészkelődik a kályha mellett. Nem ismerem a madarakat, ezért azt sem tudom megmondani mi az ami, és hogyan került be a házba, de azt tény, hogy ott volt. Persze így utólag átgondolva a helyzetet, a madárnak volt igaza, amikor hegyes és hosszú csőrével hadonászva mielőbbi távozásunkat siettette, lévén mi költöztünk az ő helyére.
Nem emlékszem hány év telhetett el cseperedésemből, amikor az egyetlen korombeli megjelent, s mint egyedüli kortárs a barátommá lett. Ő volt a Gulyás Feri. Jó csapatot alkottunk mi ketten. Nem voltunk rosszak. Miután ránk szóltak, hogy a békának fáj az, hogy ha horoggal a szájában táncoltatják, rögtön abba hagytuk, és amikor megtudtuk, hogy a kagyló is élőlény, többet nem nyitogattuk őket erőszakkal. Néhány indaként fára erősített kötéllel Tarzant próbáltuk utánozni. Fájdalmasan tapogatva sajgó testrészeinket, átértünk Fantomas kalandjainak elemezgetésére. A gyakorlatba annyit vittünk át, hogy, cetliket gyártottunk, melyeken „itt járt Fantomas” felirat volt olvasható. Az üzeneteket a parton sorakozó nyaralók postaládáiba nyomkodtuk kuncogva, s közben arra gondoltunk, mennyire riadt arcot fognak vágni áldozataink. Természetesen nem történt semmi, maximum nyugtázták, hogy a két hülye gyerek a szigetről, már megint nem tud mivel játszani.
Amikor megtanultunk evezni, mozgásunk szabadabbá vált, immáron felügyelet nélkül fedezhettük fel a környéket. Saját bőrünkön tapasztaltuk meg, hogy tisztelni kell a természetet.
Például élénken él emlékezetemben, az az eset, amikor egy borús reggelen vásárolni indultam és úgy gondoltam nem csónakkal megyek a közértig. Akkor még nem volt túl erős a szél. Áteveztem a túlpartra, hogy onnan gyalogosan folytassam utamat, de mire visszaértem, vihar lett. Nem volt más választásom megkezdtem hát a máskor oly rövid ideig tartó utat. Én eveztem bőszen, de a csónakom szinte egy helyben állt, minimális volt az előrehaladás a kifejtett erőlködéshez képest. Ilyenkor ugye folyamatosan kell lapátolni, hiszen ha megállsz, visszafúj a szél a kiinduló pontra, rosszabb esetben elsodor, és ki tudja mikor, és honnan kerülök vissza a tejjel és a kenyérrel, bár akkor ez nem különösebben foglalkoztatott. Közel negyedórás küzdelmem után a kiság felénél járhattam, amikor már nagyon elfáradtam. Úgy éreztem, egyhelyben állok. Úgy döntöttem beengedem a csónakot a nádasba, ott majd talán kevésbé ér a szél ereje. A hullámok itt is erősen dobáltak, a nádcsomókat evezőm támasztékául használva lassan de biztosan a menedéket nyújtó szilárd stéghez érkeztem….
A vízen való tájékozódás belénk ivódott. Pontosan tudtuk egy-egy fa vagy nádtorzsa elhelyezkedéséből, mikor hol járunk, mint ahogy a vízi etikett is ismertük, mely az ember általános intelligenciájára épült íratlan szabályok voltak. Mint pl.: a horgászokhoz ne menj közel, mert elviszed a damilját; ne hangoskodj, ha motorosan közlekedsz, part közelébe ne menj gyorsan, stb.
Rousseau, a 18. században élő filozófus és író, a társadalom problémáiban a magántulajdon megjelenését okolta. Szigetünkön a televízió feltűnése okozott egy cseppnyi elidegenedést. Az áram hiánya nem okozhat problémát. Be a házba a legnagyobb akkumulátort és máris működik a kis Junoszt tévé. Colombo és Derrick felügyelő kalandjai, valamint a San Francisco utcáin történt események, beszippantotta a hölgyeket a beszúnyogirtózott hajlékokba. Szerencsére az urak továbbra is kitartottak kedvenc időtöltésük mellett. Egy kis illataroma nélküli szu-ku a testre, begyújtott petróleumlámpa a kézbe és irány a stég. A szúnyogirtásról jut eszembe, hogy egy évben egyszer a legváratlanabb időpontban jelent meg a szúnyogirtót permetező hajó, – a horgászok legkisebb örömére, jó közel a parthoz – melyről sűrű felhőben érkezett a mérgező anyag. Semmilyen élőlénynek nem volt jó, ha azt belélegzi pláne, ha esetleg élelemmel benyeli. Ezért ha meghallotta valaki a gép jellegzetes monoton duruzsoló hangját, vészharang hijján, kiabálva jelezte szomszédai felé a közeledő bajt. Ilyenkor olyan volt a környék, mint a felbolydult méhkas, rohant mindenki összeszedni kintlévőségeit. Természetesen a szúnyogok immunrendszere is folyamatosan fejlődött a vegyészek módszereivel együtt, ezért mindig maradt belőlük néhány kellemetlenkedő.
Azért azt el kell ismerni, hogy szúnyog ide vagy oda, a vízpart reggeli és esti csendjénél kevés jobb dolog van. Nem csoda, hogy Apám minden hajnalban kint ült a parton vagy a vízen, hiszen a természet ilyenkor mutatja meg igazi arcát. A csendben, amikor a motorcsónak még nem harsogja világgá tulajdonosa érkezését, csak az evezők halk csobbanása hallatszik, s mellette a madarak, s a békák beszélgetése. Az ember felsőbbrendűségét levetkőzve részévé válik a környezetének. Egyszerűbbnek és magától értetődőnek tűnik minden, hiszen mint ragadozó, a zsákmányának megszerzésén ügyeskedik. Bár eszközei kifinomultabbak, mégsem hajtja más, mint emberszabású őseit. Nincs munkahely, főnök, befizetetlen csekkek csak a víz és az ösztön. Amikor Feriék nem voltak a szigeten, olykor én is botot ragadtam és leültem egy stégre, vagy egyszer-egyszer kimentem Apámmal a vízre horgászni. Nem az előbbiekben említett mélységes gondolatoktól vezérelve, hanem, hogy ne unatkozzak. Mindenféle tudományos módszert nélkülözve pecáztam, úgy ahogyan azt láttam addigi életemben. Nem fogtam különlegesen nagy méretű halakat, attól meg irtóztam is, hogy esetleg egy csuka lesz a zsákmányom, mert hogy féltem a fogaitól. Egyszer a horgomra akadta egy compó. ( cigány hal ). Én még nem találkoztam a fajtájával addig és azóta sem, így hát bevallom örültem is neki, hogy Apám éppen mellettem ült, legalább nem kellett hozzá nyúlnom. Nem volt vele semmi baj, mert nem harapott, s nem volt tüskés uszonya, csak még nem ismertem.
Ha éppen nem volt kedvem a horgászáshoz, akkor a csónakunkban ültem és eveztem. Felénk nem járhattak nagy hajók, ezért nyugodtan közlekedhettem a nyílt vízen. Ahogy elment egy nagyobb motorcsónak, vagy vízibusz, komp, azonnal a hullámaik hátán lovagoltam, ha éppen nem jött semmi, akkor a vízimadarakat néztem. Egyik legjobb játék, kitalálni, hogy a vöcsök, miután lebukott a víz alá, hol fog előjönni. Majdnem lehetetlen, merthogy a víz alatt irányt változtatva, a legváratlanabb helyeken bújhat elő.
14 évesen nyári munkát vállaltam és a fizetségemből vásároltam meg első kutyámat, Szultánt, a németjuhászt. Eleinte nem volt vele gond, merthogy kicsi és aranyos volt. Aztán amikor már nagyon nagy és olykor kiszámíthatatlan lett, kerítést kellett húznunk. Konfliktus helyzet teremtődött. A mi házunk, a spicctől nézve a második volt. Tehát egy család, ha el akart jutni bárkihez és a kúthoz, akkor azt rajtunk keresztül kellett volna megtennie. Szuli azért embert nem evett, csak fenyegetőzött vele és így veszélyes területté nyilvánította a telkünket. Gellért bácsi fúrt egy saját kutat, és ha menni akart valakihez, akkor csónakba ült. Egy kis idő elteltével szomszédaink belenyugodtak az általunk előidézett helyzetbe. Szuli is megszokott részévé vált a sziget életének. Furcsa volt, hogy kutya létére, külön meg kellett tanítani úszni. Imádta a vizet csak közlekedni nem tudott benne, de ez sem tartotta vissza attól, hogy utánam ugorjon amikor észre vette, hogy felügyelete nélkül tartózkodom a Dunában. Ilyenkor, csak az volt a gond, hogy miután a lendülete elfogyott, a hátsó része süllyedni kezdett, és mert nem ért le a lába, bennem látta a menekülésének egyetlen lehetőségét és belém kapaszkodott a maga módján. Mellső lábai a nyakamba, hátsó – jelen esetben alsó – végtagjait hasamnak támasztva, majd vigyorogva a partra nézett, s tekintetéből a diadal sugárzott, sikerült! Megmentettem! Közben én pehely súlyú alkattal, tapostam a vizet a boldog ebbel az ölemben, és azon ügyködtem, hogy a biztonságot jelentő iszapba rakhassam lábaimat.
Testvérem? Hát igen. Ő a szent ember, aki bármit tett, nekem tetszett, és amikor már akkora voltam, mint Ő tettei idején, utánozni kezdtem. Persze semmi nem úgy sült el, ahogyan azt szerettem volna. Volt neki sok barátja meg egy kajakja, melynek egyenes következménye volt, hogy nem sokat láthattam. Szegénykém biztosan nagyon haragudott rám, amikor talán katona lehetett és ezen oknál fogva a szigetet sem látogathatta. A régóta nem használt és az idő, vas fogaival már több helyen megrágott kajakot Ferivel egy este felaprítottuk és megetettük a tűzzel. Senki nem szólt ránk, hogy azzal még akár közlekedni is lehetett volna. Pár nap múlva megjelent imádott vérem. Kereste a kajakot. Hozott hozzá vásznat, hogy felújítsa.
A sziget életem meghatározó pontja volt felnőtté válásom ideje alatt is. Haverok és barátnők is szívesen tartottak velem. A katonaságot is magam mögött tudva egy barátommal a névnapi bulijának választottuk legalkalmasabb helyszínéül. E kedves barát társaságunkba csábított egy vonzó barna lányt, aki három hónap múlva már a feleségemmé vált, majd egy év elteltével megszületett a gyermekünk is. Néhány esztendeig még a fiam és a kedvesem is élvezhette a Sóskás–sziget és környéke adta lehetőségeket. Fantasztikus nyarak, állandó lehetőség a kikapcsolódáshoz, egy menedék a város zűrzavarából, egy káoszmentes hely, ahol az élet a legnagyobb egyszerűséggel zajlik
A körülmények úgy alakultak, hogy el kellett adnunk a telek elővételi és élvezeti jogát. Most már csak álmodok róla és bízom benne, hogy az életünk egy keretbe van foglalva és akkor lesz egyszer még egy sziget…
Miért???
2012 április 30. | Szerző: Futóbéka
Arra ébredtem már nem is tudom mikor, hogy egy kötél van a nyakamon. Az is lehet, hogy régóta ott van, csak nem vettem észre. Láthatatlan kezek kötötték a hurkot, és húzták át a fejemen. Próbálok lazítani rajta, nehezen megy. Mindkét kezem ujjait gyűröm be a bőröm és a kötél közé. Fulladok. Erősen, már-már pánikszerűen tolom el magamtól. A szorítás néha mintha engedne is egy kicsit. Kapok levegőt, de nem annyit, mint szeretnék. Keresem a kötél végét, de nem találom. Valahonnan jön, valakik fogják. Nem vagyok kikötve, tudok menni. El kell vágni, jön a felmentőnek tűnő ötlet. Kést ragadok, a hideg fémet a nyakamhoz illesztem, és kifelé fűrészelek. Semmi. Ezt nem hiszem el.
Hogyhogy semmi. Rángatom, a szívem egyre erőteljesebben dobog. Le kell ülnöm egy picit. Nem előbb kinyitom az ablakot, szívok egy kis friss levegőt, le kell nyugodnom, higgadtan kell gondolkodnom. Kidugom a fejemet, hűs szellő legyezi izzadt arcomat. A kötél most nem zavar, kapok levegőt, csak a tudat okoz problémát, hogy ott van. Nézem az utcát. Né…Mi a franc? Dörgölöm a szememet. Álmodok? Biztosan álmodok. Ez egy baromi rossz álom. Nem lehet más. Ez nem lehet más!!! Artikulátlan hangon üvöltök, szinte sikoltok, tépem a nyakamon megszoruló kötelet. Az utcán emberek, nyakukban szintén ugyanúgy ott van a kötél, valahonnan. Néznek rám értetlenül, ennek meg mi a baja, majd újra lehajtják a fejüket és tovább mennek. Nem foglalkoznak velem. Egyesek csak legyintenek, megszokták. Már nem üvöltök, a szorítás is enyhült. Ezek szerint az volta baj, hogy kiabáltam. Nem szabad hangoskodni, tűrni kell. Ez a lényeg. Valakik valahonnan ezt akarják. De kik és miért????
Azt azóta már sejtem, hogy kik. Bizonyos időnként mindig más. Azt viszont nem tudom, hogy miért. Az biztos, hogy nem akarnak megfojtani. Azt akarják, hogy éljünk, de ne kapjunk sok levegőt. Éljünk, de ne túl boldogan. Érthetetlen, hogy miért jó ez nekik. Ha megszoktad a szorítást, és mosolyogni találsz, ne félj, húznak rajta egy picit, épphogy csak annyit, hogy megszűnjön a jó kedved. Bosszankodj, de ne kiabálj. Mostanában nagyon nagy baj lehet ott ahol Ők vannak, mert folyamatosan feszül a kötél. Biztosan mérgesek, és egymást valamiért nem bánthatják, ezért a mi nyakunkat szorítják. Sokan közülünk már nem bírják. Vagy elmennek máshová- ezek a bátrak, vagy feladják és elesnek. Nem gondolom, hogy gyávaságból. A legtöbbje viszont tűr, mint a birkák, és kitart – nem tudom, hogy meddig és miért. Fásultan kiabálunk, mosolyunk felszínes. Lehet, hogy mi vagyunk a gyávák, vagy oly erős a hitünk, hogy hiszünk még abban, hogy egyszer elszakad a kötél
Oldal ajánlása emailben
X