Volt egyszer egy sziget

2008 február 27. | Szerző: Futóbéka |

 

 

 

 

Van, hogy azt álmodom, egy csónakban ülök és evezek. Csendesen fúj a szél, a folyó nyugodt, hullámai alig észrevehetőek. Hallom az evező vízbe érkezését. Meghúzom finoman, a mozdulatra kecses örvény keletkezik. A csónak oldalához nem érintve a lapátot, kifelé fordítom és eltolom magamtól. Az evező nem áll meg, egy ívet rajzolva előre lendül, hogy folytassa monoton útját. A nádas finoman lengedezik, rejtekéből hangok szűrődnek ki. Egy szárcsa jelenik meg kicsinyeivel, a hínárt kutatja. Arrébb egy horgász ül, mereven figyelve készségét. Vigyázok, ne zavarjam meg nyugalmát …

 

Ez az álom közel 30 évig valóság volt. Egyetlen lehetőségként csónakkal közlekedtem, ha menni akartam valahova. Nem minden napján az évnek, csak hetente, kéthetente, amikor leugrottunk a telekre szüleimmel, később haverokkal, majd a családommal. Hétvégéket, nyarakat töltöttem teljesen nomád körülmények között.

Sóskás sziget: A Csepeli szigetcsoport része. Budapesttől délre, Szigetszentmárton és Ráckeve között ücsörög társaival a Kis Duna medrében. A sziget 300 méter hosszan és 20 méter szélesen osztja két egyenlőtlen ágra – kiság, nagyág – a Dunát.  Déli végén, kétcsónaknyi távolságra, ikertestvére az Opera sziget fekszik s attól kb. 400 méterre legismertebb rokonuk az Angyali sziget található. Északi vége – a spicc – mellett komp közlekedik. A sziget nyugati oldalán található Horgásztanya elnevezésű megállóból viszi át utasait, a keleti oldalra, Kiskunlacháza üdülő területére.

42 évvel ezelőtt Szüleim és még sokan mások, a „Vállalat” vezetőitől lehetőséget kaptak, hogy hétköznapi fáradtságukat, az épphogy érintett természet lágy ölén pihenjék ki. Hévvel érkeztek, lévén autója kevés embernek lehetett. Horgásztanya, feltételes megállóhely. Egy autónyi földút vezet át a kukoricáson keresztül a kis nyaralókkal övezett területre. Manci néni a sziget gondnoka, aki a parton lakott, átadta az evezőket, takarókat, lámpákat. A háza előtti háromcsónaknyi kikötőből már csak át kellett evezni a mintegy 100 méteres kiságon. Eleinte csak öt ház volt a szigeten, mindenki oda tette le csomagját, ahol szabad hely volt. Jellemzően fából épült házak voltak, de volt egy közöttük, ami nádból készült. No meg a konyha. Központi helye a területnek. Cölöpökön ált, nádtetővel védve a látogatót. A tető alatt hosszú asztal, két szélén padsorral. Mint mondtam volt, teljesen nomád életet élhettek a kikapcsolódni vágyók. Villany nem volt, víz is csak a területen található egyetlen kútból volt nyomható, melynek vas tartalma érdekes ízűvé tette a nedűt, de azért iható volt. Ha valaki jobbra vágyott, akkor fém kannákkal felszerelkezve csónakba ült és átevezett valamelyik partra. Ha a Lacházai oldalt választotta a vízhordásra jelentkező, akkor többet kellet eveznie, ellenben ha már ott járt, akkor beülhetett a kút mellett fellelhető kellemes sörözőbe.

De térjünk vissza a szigetre:

Két év múlva, amikor megszülettem, már saját házunk volt. Kialakult a törzsközösség és a házak száma tizenegyre emelkedett. Stégek nőttek ki a vízből, volt, akinek kettő is. Egy a kiságban és egy a nagyágban, mint ahogy nekünk is. Kerítés nem választotta el a telkeket egymástól, így mindenki szabadon járhatott, kelhetett a szigeten. Így jártuk ki az utat, mely egy darabig középen haladt, majd a központi – közös – kikötőnél a kiság oldalába a partra húzódott. A lényeg, hogy mire értelmetlennek tűnő gügyögésemből kinőttem már telkünk volt, s az, amiről Tutajos csak álmodozott az iskolában, azt én természetesen, magától értetődően élhettem meg. Eleinte nem volt játszótársam. Testvérem tíz évvel idősebb, ezért őt is úgy figyeltem lentről, mint a többi felnőttet. Apámék vettek egy háromszemélyes műanyag csónakot és hozzá egy oldalmotort, a Trümlert. Így jártunk mindenhova, közértbe, piacra, kirándulni. A piac, mely Ráckevén a vízparton helyezkedett el még egy kiskölyöknek is élmény volt. Tehát kikötöttünk és máris a vásárlók zajos tömegében bolyongtunk. Az első utunk a lacipecsenyéshez vezetett. De ki is bírná ki, hogy az ellenkező irányba induljon abban a csodálatos illatfelhőben. A mai napig egyik legkedvencebb ételem a sült kolbász és a meghűlt zsír, amiből vittünk is haza egy ötliteres üvegben. Egyebek mellett kiválaszthattam egy élő csirkét is – a Pipikét – ami élete végéig játszótársammá vált. Hazavittük és egy hosszú spárgával a hinta egyik oszlopához kötöttük ki. Pipike boldogan bandukolt a kötelékének hosszúságával megjelölt területén, de valahogy mindig úgy sikerült kiválasztani az útvonalát, hogy rövid időn belül gúzsba kötötte a hintát és ő mozdulni nem tudott. Ekkor jöttem én és a spárgát követve kiszabadítottam a már lépni nem tudó madarat.  Volt olyan csirkénk, akit szabadon lehetett engedni, a biztonság kedvéért a lábán hagyva madzagját. Ez akkor volt érdekes, amikor családunk tagja lett Hermina, a sziámi macska, akinek nem Pipike volt játékának alanya, hanem az azt követő hosszú valami. Mi emberek jókat nevettünk, de a csirke halálosan utálta az állandó zaklatást. Hermit egyébként szerették a szomszédok, úgy általában, lévén neki volt köszönhető, hogy míg velünk élt, észrevehetően megcsappant a rágcsálók jelenléte. De mint mindenbe, Herminába is bele tudott kötni valaki. Boros úr kalitkában tartotta kedvenc csókáját, elé tárva a képet, látod kevesem? Úgy is élhetnél, mint a többiek, ott a fán, de mert én szeretlek téged, ezért bezárlak. A macska, persze a könnyen megkaparintható zsákmányt látta a ketrecből kifelé sóvárgóban és rendszeresen zaklatta. Boros úr ezt megelégelve, egy nem túl szép napon elzárta a cicát, és amikor könnyes szememet törülgetve hazafelé indultunk, kiengedte. 

Néha unatkoztam, ilyenkor rendszerint felmásztam az égig érő fának a tetejére és onnan szemléltem a sziget életét. Mindig nagy boldogságot jelentett, amikor jó anyám sikoltva vette tudomásul tartózkodásom helyszínét. Volt, hogy egy-egy szomszéd maga mellé vett és elvitt valahová. Emlékszem például, amikor Gellért bácsi a kenujába ültetett és elindult velem egy számomra addig ismeretlen helyre. Vele voltam először az Angyali szigetet átvágó keskeny vízi ösvényen, a lagúnában. Ott csak kézi erővel hajtva lehet közlekedni, hiszen sekély és hínárral benőtt a víz. Szerencsére. Így legalább megmaradt egy terület az állatok számára ahol az ember csak ritkán jár. Ha meg arra akad dolga, akkor legfeljebb szemeivel matat bele a természet által oly csodálatosan megalkotott életbe. Elszomorít, hogy az ilyen területekből már lassan csak ösvények maradnak. 

Szüleim aggodalom nélkül engedhettek el bárkivel a szigeten lakók közül, mert a közösség viszonya teljesen baráti volt. A közvetlen szomszédok hölgy tagjaival Édesanyám minden este, nagyon vidám traccsolásokat folytatott, míg a férfiak a stégeken horgászbotjaikat mereven figyelve beszélgettek az élet komoly és komolytalan dolgairól.  Én meg hol itt, hol ott lestem a nem mindig érthető gondolatokat, és csak hallgattam őket, és vártam valami izgalmasra. Amikor tüzet raktunk az ilyenkor a megszokott szalonna sütés és kellemes beszélgetések mellett, játszhattam egy picit a tűzzel. Egy botra akasztott zacskót tartottam a tűz fölé és néztem az eredményt. Valamiért nagyon lekötött az égő nylon darabok  surrogó hangú potyogása. Szerencsére nem lett ez a későbbi életemben perverzióm és még a tűzzel való szórakozásomtól sem pisiltem be, hiába is mondogatták állandóan a felnőttek.

Este a békák kuruttyolása altatott el, reggel a madarak csicsergése ébresztett, vagy az illatfelhő, amit Apám okozott, amint a villásreggelit (tojásrántotta kolbásszal és szalonnával) készítette. Egy reggel meg anyámmal arra ébredtünk, hogy valami nagyon fészkelődik a kályha mellett. Nem ismerem a madarakat, ezért azt sem tudom megmondani mi az ami, és hogyan került be a házba, de azt tény, hogy ott volt. Persze így utólag átgondolva a helyzetet, a madárnak volt igaza, amikor hegyes és hosszú csőrével hadonászva mielőbbi távozásunkat siettette, lévén mi költöztünk az ő helyére.

Nem emlékszem hány év telhetett el cseperedésemből, amikor az egyetlen korombeli megjelent, s mint egyedüli kortárs a barátommá lett. Ő volt a Gulyás Feri. Jó csapatot alkottunk mi ketten. Nem voltunk rosszak. Miután ránk szóltak, hogy a békának fáj az, hogy ha horoggal a szájában táncoltatják, rögtön abba hagytuk, és amikor megtudtuk, hogy a kagyló is élőlény, többet nem nyitogattuk őket erőszakkal. Néhány indaként fára erősített kötéllel Tarzant próbáltuk utánozni. Fájdalmasan tapogatva sajgó testrészeinket, átértünk Fantomas kalandjainak elemezgetésére. A gyakorlatba annyit vittünk át, hogy, cetliket gyártottunk, melyeken „itt járt Fantomas” felirat volt olvasható. Az üzeneteket a parton sorakozó nyaralók postaládáiba nyomkodtuk kuncogva, s közben arra gondoltunk, mennyire riadt arcot fognak vágni áldozataink. Természetesen nem történt semmi, maximum nyugtázták, hogy a két hülye gyerek a szigetről, már megint nem tud mivel játszani.

Amikor megtanultunk evezni, mozgásunk szabadabbá vált, immáron felügyelet nélkül fedezhettük fel a környéket. Saját bőrünkön tapasztaltuk meg, hogy tisztelni kell a természetet.

Például élénken él emlékezetemben, az az eset, amikor egy borús reggelen vásárolni indultam és úgy gondoltam nem csónakkal megyek a közértig. Akkor még nem volt túl erős a szél. Áteveztem a túlpartra, hogy onnan gyalogosan folytassam utamat, de mire visszaértem, vihar lett. Nem volt más választásom megkezdtem hát a máskor oly rövid ideig tartó utat. Én eveztem bőszen, de a csónakom szinte egy helyben állt, minimális volt az előrehaladás a kifejtett erőlködéshez képest. Ilyenkor ugye folyamatosan kell lapátolni, hiszen ha megállsz, visszafúj a szél a kiinduló pontra, rosszabb esetben elsodor, és ki tudja mikor, és honnan kerülök vissza a tejjel és a kenyérrel, bár akkor ez nem különösebben foglalkoztatott. Közel negyedórás küzdelmem után a kiság felénél járhattam, amikor már nagyon elfáradtam. Úgy éreztem, egyhelyben állok. Úgy döntöttem beengedem a csónakot a nádasba, ott majd talán kevésbé ér a szél ereje. A hullámok itt is erősen dobáltak, a nádcsomókat evezőm támasztékául használva lassan de biztosan a menedéket nyújtó szilárd stéghez érkeztem….

 A vízen való tájékozódás belénk ivódott. Pontosan tudtuk egy-egy fa vagy nádtorzsa elhelyezkedéséből, mikor hol járunk, mint ahogy a vízi etikett is ismertük, mely az ember általános intelligenciájára épült íratlan szabályok voltak. Mint pl.: a horgászokhoz ne menj közel, mert elviszed a damilját; ne hangoskodj, ha motorosan közlekedsz, part közelébe ne menj gyorsan, stb.

Rousseau, a 18. században élő filozófus és író, a társadalom problémáiban a magántulajdon megjelenését okolta. Szigetünkön a televízió feltűnése okozott egy cseppnyi elidegenedést. Az áram hiánya nem okozhat problémát. Be a házba a legnagyobb akkumulátort és máris működik a kis Junoszt tévé. Colombo és Derrick felügyelő kalandjai, valamint a San Francisco utcáin történt események, beszippantotta a hölgyeket a beszúnyogirtózott hajlékokba. Szerencsére az urak továbbra is kitartottak kedvenc időtöltésük mellett. Egy kis illataroma nélküli szu-ku a testre, begyújtott petróleumlámpa a kézbe és irány a stég. A szúnyogirtásról jut eszembe, hogy egy évben egyszer a legváratlanabb időpontban jelent meg a szúnyogirtót permetező hajó, – a horgászok legkisebb örömére, jó közel a parthoz – melyről sűrű felhőben érkezett a mérgező anyag. Semmilyen élőlénynek nem volt jó, ha azt belélegzi  pláne, ha esetleg élelemmel benyeli. Ezért ha meghallotta valaki a gép jellegzetes monoton duruzsoló hangját, vészharang hijján, kiabálva jelezte szomszédai felé a közeledő bajt. Ilyenkor olyan volt a környék, mint a felbolydult méhkas, rohant mindenki összeszedni kintlévőségeit. Természetesen a szúnyogok immunrendszere is folyamatosan fejlődött a vegyészek módszereivel együtt, ezért mindig maradt belőlük néhány kellemetlenkedő.

Azért azt el kell ismerni, hogy szúnyog ide vagy oda, a vízpart reggeli és esti csendjénél kevés jobb dolog van. Nem csoda, hogy Apám minden hajnalban kint ült a parton vagy a vízen, hiszen a természet ilyenkor mutatja meg igazi arcát. A csendben, amikor a motorcsónak még nem harsogja világgá tulajdonosa érkezését, csak az evezők halk csobbanása hallatszik, s mellette a madarak, s a békák beszélgetése. Az ember felsőbbrendűségét levetkőzve részévé válik a környezetének. Egyszerűbbnek és magától értetődőnek tűnik minden, hiszen mint ragadozó, a zsákmányának megszerzésén ügyeskedik. Bár eszközei kifinomultabbak, mégsem hajtja más, mint emberszabású őseit. Nincs munkahely, főnök, befizetetlen csekkek csak a víz és az ösztön. Amikor Feriék nem voltak a szigeten, olykor én is botot ragadtam és leültem egy stégre, vagy egyszer-egyszer kimentem Apámmal a vízre horgászni. Nem az előbbiekben említett mélységes gondolatoktól vezérelve, hanem, hogy ne unatkozzak. Mindenféle tudományos módszert nélkülözve pecáztam, úgy ahogyan azt láttam addigi életemben. Nem fogtam különlegesen nagy méretű halakat, attól meg irtóztam is, hogy esetleg egy csuka lesz a zsákmányom, mert hogy féltem a fogaitól. Egyszer a horgomra akadta egy compó. ( cigány hal ). Én még nem találkoztam a fajtájával addig és azóta sem, így hát bevallom örültem is neki, hogy Apám éppen mellettem ült, legalább nem kellett hozzá nyúlnom. Nem volt vele semmi baj, mert nem harapott, s nem volt tüskés uszonya, csak még nem ismertem.

 Ha éppen nem volt kedvem a horgászáshoz, akkor a csónakunkban ültem és eveztem.  Felénk nem járhattak nagy hajók, ezért nyugodtan közlekedhettem a nyílt vízen. Ahogy elment egy nagyobb motorcsónak, vagy vízibusz, komp, azonnal a hullámaik hátán lovagoltam, ha éppen nem jött semmi, akkor a vízimadarakat néztem. Egyik legjobb játék, kitalálni, hogy a vöcsök, miután lebukott a víz alá, hol fog előjönni. Majdnem lehetetlen, merthogy a víz alatt irányt változtatva, a legváratlanabb helyeken bújhat elő.     

14 évesen nyári munkát vállaltam és a fizetségemből vásároltam meg első kutyámat, Szultánt, a németjuhászt. Eleinte nem volt vele gond, merthogy kicsi és aranyos volt. Aztán amikor már nagyon nagy és olykor kiszámíthatatlan lett, kerítést kellett húznunk. Konfliktus helyzet teremtődött. A mi házunk, a spicctől nézve a második volt. Tehát egy család, ha el akart jutni bárkihez és a kúthoz, akkor azt rajtunk keresztül kellett volna megtennie. Szuli azért embert nem evett, csak fenyegetőzött vele és így veszélyes területté nyilvánította a telkünket. Gellért bácsi fúrt egy saját kutat, és ha menni akart valakihez, akkor csónakba ült. Egy kis idő elteltével szomszédaink belenyugodtak az általunk előidézett helyzetbe. Szuli is megszokott részévé vált a sziget életének. Furcsa volt, hogy kutya létére, külön meg kellett tanítani úszni. Imádta a vizet csak közlekedni nem tudott benne, de ez sem tartotta vissza attól, hogy utánam ugorjon amikor észre vette, hogy felügyelete nélkül tartózkodom a Dunában. Ilyenkor, csak az volt a gond, hogy miután a lendülete elfogyott, a hátsó része süllyedni kezdett, és mert nem ért le a lába, bennem látta a menekülésének egyetlen lehetőségét és belém kapaszkodott a maga módján. Mellső lábai a nyakamba, hátsó – jelen esetben alsó – végtagjait hasamnak támasztva, majd vigyorogva a partra nézett, s tekintetéből a diadal sugárzott, sikerült! Megmentettem! Közben én pehely súlyú alkattal, tapostam a vizet a boldog ebbel az ölemben, és azon ügyködtem, hogy a biztonságot jelentő iszapba rakhassam lábaimat.     

 Testvérem? Hát igen. Ő a szent ember, aki bármit tett, nekem tetszett, és amikor már akkora voltam, mint Ő tettei idején, utánozni kezdtem. Persze semmi nem úgy sült el, ahogyan azt szerettem volna. Volt neki sok barátja meg egy kajakja, melynek egyenes következménye volt, hogy nem sokat láthattam. Szegénykém biztosan nagyon haragudott rám, amikor talán katona lehetett és ezen oknál fogva a szigetet sem látogathatta. A régóta nem használt és az idő, vas fogaival már több helyen megrágott kajakot Ferivel egy este felaprítottuk és megetettük a tűzzel. Senki nem szólt ránk, hogy azzal még akár közlekedni is lehetett volna. Pár nap múlva megjelent imádott vérem. Kereste a kajakot. Hozott hozzá vásznat, hogy felújítsa.    

A sziget életem meghatározó pontja volt felnőtté válásom ideje alatt is. Haverok és barátnők is szívesen tartottak velem. A katonaságot is magam mögött tudva egy barátommal a névnapi bulijának választottuk legalkalmasabb helyszínéül. E kedves barát társaságunkba csábított egy vonzó barna lányt, aki három hónap múlva már a feleségemmé vált, majd egy év elteltével megszületett a gyermekünk is. Néhány esztendeig még a fiam és a kedvesem is élvezhette a Sóskás–sziget és környéke adta lehetőségeket. Fantasztikus nyarak, állandó lehetőség a kikapcsolódáshoz, egy menedék a város zűrzavarából, egy káoszmentes hely, ahol az élet a legnagyobb egyszerűséggel zajlik 

A körülmények úgy alakultak, hogy el kellett adnunk a telek elővételi és élvezeti jogát. Most már csak álmodok róla és bízom benne, hogy az életünk egy keretbe van foglalva és akkor lesz egyszer még egy sziget…