Valami nincs rendben

2007 november 18. | Szerző: Futóbéka

 

 

 

 

Amióta emlékeim élnek, teljesen természetes a létezés. Volt, hogy elképzeltem, milyen lesz, ha letelik a nekem szánt idő, de sosem gondoltam arra, hogy ez esetleg a megöregedés előtt is bekövetkezhet.

Egész életemben, teljes mértékben ösztönből éltem, a tudatosság parányi szikrája nélkül. Nem azért sportoltam, mert ezzel célom volt – mint egészséges életmód, aranyérem a nyakban – hanem mert jól esett a haverokkal együtt mozogni. Valamint az egészséges táplálkozás sem hozott igalomba különösebben. Szerencsém van, mert nem vagyok hízékony, sem pedig fogyékony, tehát azt és annyit eszem és iszom amennyi belém fér.

Visszatekintve a múltba, majd bele nézve a jelenbe, azt látom, hogy sajnos igazuk van az értünk aggódó nőknek, amikor azt mondják, vigyázni kell a férfiakra. Ugyanis belénk van kódolva az a baromság, hogy velünk ugyan soha semmi nem történhet, mi kőből vagyunk, nem kap el semmilyen betegség, ami véget vethet szárnyalásunknak. Én is a feleségemnek köszönhetem, hogy élek, mert ha ő nem küld, hogy menjek el az orvos által előírt ellenőrzésre, akkor ma már nem élek.

Én, is mint sokan, csak akkor mentem orvoshoz, ha fájt valami. Szűrésekre? Minek, még a végén találnak valamit, aztán úgy járok, mint a Nagymama. Elment a doktorhoz, hogy fáj a torka, aztán kiderült, hogy gégerákja van.

32 éves voltam, amikor észrevettem a lágyéksérv jeleit magamon. Persze ezt akkor nem tudtam, hogy az az, csak volt egy furi dudor ott ahol nem kellene lennie és miután a masszírozgatások és gyömöszölések ellenére sem akart eltűnni, bár nem fájt, meglátogattam a körzetit. Azt mondta, hogy ugyan nem sürgős, de mindenféleképpen műteni kell. Gondoltam kemény vagyok, vágjanak mihamarabb. Rutin műtét, naponta végeznek ilyet, s közben vicceket mesélnek.
Irány a kijelölt kórház. A késes beavatkozás előtt vizsgálatok sorát járja végig a páciens, melyek eldöntik műthető-e. Én a tüdőszűrésnél akadtam fenn. Ijesztő volt az addig minden akadályt és problémát simán átvészelő és megoldó embernek szembesülni a ténnyel, valami nincs rendben. Emlékszem még nyolc év távlatából is arra a pillanatra, amikor a röntgen gép hideg falának támasztava mellkasomat lestem a doktornő utasításait. Az addig mosolygó arc feszültté válik. Mereven nézi azt a valamit, ami bennem van. Perceken belül ketten majd hárman állnak a felvétel előtt. Ennyi orvost még nem láttam együtt soha. Én még mindig a gépnek támaszkodom, fülelek. Próbálom kiszűrni a megnyugtató tényt, nincs semmi bajom, csak a doktornő aggodalmaskodott túl  egy árnyékot melyet… De nem. Nincs diagnózis. Azt hiszem ebben a helyzetben ez a legrosszabb.  Tüdőszűrési leletek hiányában – merthogy minek járjak szűrésre – még a tüdőgondozóban dolgozó tapasztalt doktornő sem tudott konkrétummal szolgálni, csak találgatott. Egy újabb állomás. Computer Topográfia. Ott végre leírták, mit látnak. A szegycsont előtt egy zöld dió nagyságú daganat. Javasoljuk a vizsgálat megismétlését egy év múlva. Tudjátok mikor jövök ide? Soha.

A műtétet jól viselve, törlöm kezeimet alapon, felejteni kezdtem az előbb felelevenített tortúrát. Eltelt az egy év, amikor az én drága józanésszel gondolkodó és aggódó feleségem nyaggatni kezdett, egészen addig, míg el nem mentem a javasolt ellenőrzésre. S ezzel mentette meg az életemet. Lehetőséget adott arra, hogy a bennem fejlődésben lévő daganat növekedését megállíthassák.

Vizsgálatok sora következett – amit nem részletezek. Feküdtem életükért küzdő tüdőrákosok között és átestem egy újabb műtéten – mely arra szolgált, hogy mintát vegyenek a daganatból – közben folyamatosan azt szajkózva, hogy nekem, semmi bajom.

Eltelt egy hónap. A munkahelyemen tettem és vettem, amikor telefonhoz szólítottak. A kórházból hívott a vizsgálataimat irányító Főorvos asszony. Megjött a szövetmintámról az eredmény. Először nem is tudtam mit mondott a doktornő a telefonba, hiszen a rossz hírt elhalló hangon közölte. Meghalhatok. Azt mondta? Igazából attól ijedtem meg a legjobban, ahogy a környezetem reagált. Én még mindig nem éreztem magamat betegnek. Fogalmam nem volt mi dolgozik bennem és elég sok idő telt el mire megértettem milyen komoly dolog is ez. Hodgkin–kór: A nyirokmirigyek elfertőződése, s amit észrevettek két évvel azelőtt, az a valami volt a gócpont. Nem műthető, bele lehet halni, ha nem veszik észre időben, de ez a fajtája, ami nekem van a gyógyszerre jól reagál. Mint később kiderült, a kezelések befejezése után kb. tíz évvel lehet csak azt mondani, hogy meggyógyult, addig csak azt, hogy tünetmentes. A Hodgkin- kórnak van a kevésbé kezelhető fajtája a Non Hodgkin. Ebben halt meg Antal József és egy kedves osztálytársnőm is. Neki a hóna alatt volt a gócpont, és amikor észre vették, már nem lehetett segíteni rajta. Szóval akkor még nem fogtam fel teljesen mekkora szerencsém van, hogy időben észrevették és hogy örülnöm kellene annak, hogy kezelésekre járhatok. A kemoterápiás kezelésről tudni kell, hogy a gyógyszer, amit vénán keresztül az erekbe juttatnak, elpusztítja a beteg sejteket és mellette az egészségeseket is. Ettől van az, hogy a kezelések milyenségét nem lehet megszokni. Az elején teljesen elviselhető, aztán az idő előre haladtával egyre nehezebb lesz. Jönnek a hányingerek, majd később nem csak az ingerek. Én úgy alakítottam az életemet, hogy mindig pénteken kapjam az adagjaimat, hogy a hétvégén legyen ideje a szervezetemnek regenerálódnia, merthogy a kezelés után két napig eléggé rosszul voltam. Kéthetente kellett mennem. Semmi jele nem volt annak, hogy bennem valami dolgozik. Köszönhetően a mellettem lévő embereknek – kollégák, barátok és a családom – pszichésen  is nagyon jól voltam. Talán túl jól, és ennek az orvosom itta meg a levét, ugyanis ahogy eljött a kezelés napja én hisztizni kezdtem. Minek az nekem, én nagyon jól vagyok és a kemótol  mindig csak rosszabbul leszek. A Doktornő egy hónap után unta meg a kezelhetetlenségemet és óriási pedagógiai érzékkel az arcomba vágta, hogy ha nem akarok meggyógyulni, akkor semmi baj. Írjam alá a papírt, hogy lemondok a kezelésekről, de tudomásul kell vennem, hogy akkor meghalok. Puff. Ennyi elég is volt. Összeszorított fogakkal, partner voltam a gyógyításban. Ettem az onkológiai intézet által kikísérletezett készítményt, melynek állagát és ízét egyetlen gasztronómiai élményemhez sem hasonlíthatnám. Azt mondják, mindenki azt szed a gyógyszerek mellett, amit akar, az a lényeg, hogy higgyen benne, hiszen a hit nélkül nem ér az egész semmit. A Feleségem végig mellettem ült. Újságokból felolvasott, beszélgetett velem, hogy elterelje a figyelmemet a kínjaimról. Közben az arcán jelét sem láthattam annak, ami benne kavarog, hogy iszonyúan félt és szenved attól, ami velem történik. Még azt sem merte elmondani, hogy az ő mellében is van valami. Titokban ment el orvoshoz, mert nem akarta, hogy eltereljem a figyelmemet magamról. Hasonlóan viselkedett az akkor 13 éves fiam is. Fiatal kora ellenére sem nyafogott, keményen tartotta magában érzelmeit. Szüleim, Testvérem és Családja, Apósomék, akik Kanadából szurkoltak és segítettek, Barátaim és a Kollégáim mind-mind azon voltak, hogy eltereljék gondolataimat, hogy meggyógyuljak.

Már négy év telt el a kezelések végét jelentő sugárterápia óta. Azóta tünetmentes vagyok. Még mindig ösztönből élek, nem foglalkozom az egészséges életmóddal, csak azért sportolok, mert jól esik, és mert azt a fiammal és egy gyermekkori pajtásommal tehetem. Sok minden átértékelődött bennem. Megváltozott a fontossági sorrend, bár magamat most sem előre helyezem. Azon vagyok, hogy a családom mellettem boldog életet éljen. Szeretném élvezni az életet és azt mások számára is élvezhetővé tenni. Kaptam még egy lehetőséget, és azt használni kell, élni vele. Nyugodt vagyok, mert a kontrolokon mindig megvan a szűrés, de ha egyszer vége lesz a kötelező szintű ellenőrzéseknek, akkor is menni fogok, hogy ha valami nincs rendben azt időben észrevegyék.       

 

Köszönettel tartozom  Dr. Molnár Zsuzsanna főorvos asszonynak az áldozatos munkájáért, amit értünk tesz nap mint nap. Rajtam kívül még rengetegen vannak, akik neki köszönhetik létezésüket, hogy folytathatták életüket.

Teper-men

2007 november 1. | Szerző: Futóbéka

 

 

 

 

 

Egyszer megkeresett egy ember, legyek vele versenyen egy keretbe. Ez egy kerge ember keret, melybe szerepem, teperjek sebesen. Legyek veletek? Nem merek. Ezer esztendeje nem edzem testemet. Merengek egy estet. Menjek? Ne menjek? Egye fene, belemegyek. Jelentkeztem.

Tervet kellett szerkesztenem. Ez lett: reggel felkelsz, nem eszel. Kekszet lehet, de keveset. Testedbe engedj levet, szervezetedbe ezzel teszel rendet. Vedd fel mezedet, zene legyen veled. Tested terheld egyenletesen…

Reggel felkelek, nem eszem, nyelvemre levet eresztek. Mezemmel szemezek. Kedvesem mellettem. Eredj te elmevesztett!

Egek leple mellett kedvesen les le fellegek meleg teste. Ej de kellemes lehetne e reggel, de nekem mennem kell! Egy kerge terepre vezet menetem. Egekbe!!!! Ezt nem terveztem be. Nem lehetek ezen esetben egyke?? Lehetnek heten, s kerengenek lelkesen.

Melengetem testemet. Elmegy mellettem egy, lehet engem nevet? Esetleg esetlen lehetek?

Terjedelmes testtel kel versenyre szelekkel nemeknek egy kedvesebb fele. Ennek megy? Felkeltette kedvemet, teperek. Menetem szedet-vetetett, de letepertem fejemben megjelent ellenszenveket.

Nem ecsetelem teljesen kezdetem. Hetek teltek, egyre lelkesebben edzek. Reggelente nem kelek kedvtelen, velem edz rendszeresen egy kedves elme – eme ember lett mesterem – meg gyermekem. Testemet perzselte meleg s nedves cseppek elegye verte fejemet. Nem kesergek, szenvedtem eleget.

 

Versenyem reggele:

 

Rengeteg ember jelent meg versenymezben, egyesek jelmezben. Eme elemek neme vegyes, neveztek gyermekek s emberek melyeknek feje deres. Mellettem nejem, gyermekem s mesterem. E kerge terepen meglelem teljes keretem. Letelepedek, mezemet rendezem, terpeszbe ereszkedem, testemet melengetem. Szememmel befele merengek. Elme s test legyen rendben. Nem lehet esztelen tepernem.

Fegyver jelre kezdenek versenyben nevezettek. Emberem elmegy, nekem keservesen mereven peregnek el e percek.  Megjelent? Ez, ez kellett. Mehetek!! Teljesen elvesztettem eszemet, sebesen kezdem menetemet. Feldereng mesterem fegyelmezett jelleme „egyenletesen terheld testedet”. Rendben, rendben, meglesz. Nevezetes helyeken megyek. Fejemben elfelejtett emberek s esetek jelentek meg. Szeptember lehetett? Kelemen te merre? Ketten egybe? Menetem fele ment el teljesen kellemesen, testem ereje kevesebb, de megyek lelkesen. Mellettem nem nevezettek kerepelnek, levet nyeletnek, etetnek, ereje vesztetnek kedvet teremtenek. Percek telnek el csendesen, szenvedek rendesen. Testemen meleg nedves cseppek peregnek. Egy ember nevemet emlegette, „menj, menj”. Kedvesem jelent meg szememben feszengve, gyermekem s mesterem „megteszed teperj-men”. Eres szervem hevesen ver. Egy egyenes s megfelelek szerepemnek. Nevemen neveznek, erre – erre. Kerge keretem eleme kereste kezemet, s benne egy jelet, mely jelezte, mehet, s ment sebesen. Lelkendezek, edzetten de ereje vesztetten kecmergek kedvesemhez. Nevezettek kezelnek velem, mesterem jelez, rendben ment menetem.

 

Hetek teltek el e verseny felett, de kedvem nem szegte egyszer sem, egy elszenvedett perc sem. Edzett lett testem, de mellette szellemem s lelkem. Reggelente kedvel kelek, egyszer-egyszer versenyeken szerepelek.

Hurrá nyaralunk

2007 július 31. | Szerző: Futóbéka

 

Így gondoltam ezt kb. négy évvel ezelőtt is, amikor az ország északkeleti részét céloztuk meg négyen, a nejem, a fiam, én és a kutya. Nevezetesen Pácinon jártunk, mely egy falu Sárospataktól kb. harminc kilométerre a Szlovák határ mentén található. A térképen is alig látható gyöngyszemre egy ajánlás és némi pénzhiány vezetett el minket. Nem számítottam egyébre, mint egy nyugodt, barátságos falura, ahol majd kóstolót kaphatunk a régió jellegzetes ízeiből, esetleg belevegyülhetünk esténként a mulatozó helybéliek forgatagába. Hát nem így történt…

 

Borús kellemetlen időben indultunk a hajnali órákban, hogy ne veszítsünk egyetlen percet sem. Legyünk ott jó korán! – mondtam a családnak. Háromszáz kilométert is utazhattunk reményekkel telten, amikor is reggel kilenckor átléptük a falu határát. Az időjárás javulni látszott. A felhők mögül kikacsintott cinkosan a nap.  Ekkor még azt hittem nekem jelez, nem lesz semmi baj. A megadott címet kerestük, leírás alapján. Nem ment. Megkérdeztük. – Jó reggelt. Mosolyogtam. Merre van a Petőfi utca. A Petőfi utca? Azt nem tudom. Kit keresnek? Szabó Józsefné, Petőfi utca 10. Rebegtem el az összes információt. Ja! Azok ott laknak még arrébb. Mennek két utcát és a közért után balra, majd ….. Megérkeztünk. Egy kellemes, csendes zsákutcában álltunk, annak is a végén. Kiszálltunk mind a négyen. Egy aranyos tacskó rohant elénk kíváncsian. Jack, a kutyám, azonnal otthon érezte magát és nem fogadva el a barátkozó farok csóválást támadásba lendült, épp csak annyira, hogy nekünk eléggé kellemetlen legyen éppen megérkező házigazdánk előtt. Bemutatkozás, bérlemény megtekintése, pozitív. Nagyon jó! Bepakoltunk, kipakoltunk, én már rövidben, hiszen nyár van, süt a nap. Házikónk oldalában, tornác egy asztallal melynek két oldalán pad. Előttünk kukoricás kerítés gyanánt. Az utazás fáradalmaitól pihegve ücsörgünk, szólítanak. Egy kedves idős hölgy áll a ház oldalában futó alacsony kerítés mellett, kezében kosárka. – Szedtem egy kis ringlót maguknak – mondta. – Nekünk? Hiszen csak tíz perce érkeztünk – álmélkodunk.

– De aranyos tetszik lenni. Nem kell ennél több, és már fújja sorsának alakulását.

Elindulunk a falut felfedezni. Jack pórázon, hogy ne legyen több baj. Minden portáról kíváncsi tekintetek kísérnek sétánkon. A közért megvan, kocsma egy, majd még egy. Posta, horgászbolt, majd egy templom gyönyörű sétáló kertjével. Belevetjük magunkat. A nap magára húzza szürke paplanját. Esni kezd az eső. Nagyon esik. A fák alatt jó, de nem maradhatunk ott estig. Visszaindultunk, és jól eláztunk.  Estére házigazdánktól vacsora meghívást kaptunk. Mielőtt folytatnám, el kell mondanom, hogy a falun keresztül folyik a Karcsa, melyben törpeharcsán kívül semmi nem él meg, s ez annak is köszönhető, hogy a folyó másik oldalán Szlovákia van, így gazdája nincsen. Szóval, halászlé és vaddisznópörkölt volt vacsira, amin részt vett valami rokon is, aki hozhatott bele pontyot, és gondolom a vaddisznót sem a szomszéd udvarban vágták. Az étel finom volt, a társalgás tanulságos. Meséltük aznapi élményeinket, benne az emberek fürkésző tekintetét. Mondták, hogy erre felé idegen kevésbé járkál, hát még kutyával. Illetve sokan nem tudták mit vezetünk pórázon. Jack közép schnauzer (volt), fajtájának megfelelően nyírva. Orcáján bozontos szakáll, mellkasán férfias szőrzet, mely lábain is zászlósan meg volt hagyva. Mint később kiderült az egész megyében a kutya maximum akkor teszi ki a lábát az udvarról, ha birkát terel a mezőn.

Nejem valószínűleg megérezte, hogy ételhez alapanyagot csak harminc kilométerrel arrébb lehet majd beszerezni, főzött előre két-három félét. Én nem vagyok hétalvó, s ezért gondoltam, ha nyolcra érkezem kenyérért, még bőven kapok frisset. Kaptam. Zacskóban. Egy napja szeleteltet. Mondták, korábban menjek. Rendben. Igyekezni fogok. Szeretnék kérni paprikát, paradicsomot, meg egy pár tojást. – Gondoltuk lecsót eszünk – Hát olyat mi nem tartunk. Mindenkinek van a kertjében meg az ólban. Mondanom sem kell ezek után, hogy egy picike csárda sem volt a környéken, hogy az átutazó véletlenül se álljon meg éhét és szomját csillapítani.

Jellemzően alkalmazkodom a felmerült körülményekhez, aznap is így tettem. Sárospatak nagyon szép, kedvesen őrzi történelmi értékeinket. Kellemesen töltöttünk el ott fél napot. Visszafelé megálltunk egy búcsúban Vajdácskán, majd haladtunk vissza szállásunkra. Akkor még meglepődtem az első helybélivel való találkozásunkkor feltett kérdésen. – Na! Milyen volt „ Patak „? Mondja meg könyörgöm!! Honnan tudja, hogy ott voltunk??? Hááát! Fejezte ki magát bőbeszéddel. Nem is mondtam. – merthogy némely részlet fontos emlékeim hangvételének negatív alakulásának közvetítéséhez – Jack-et a házban hagytuk, lévén itthon sem vittük magunkkal mindenhova. A látvány, ami fogadott egyértelművé tette, hogy rossz döntés volt. A falra szegezett vaddisznó a földön hevert, most már a kutyám által is legyőzve. Azt hiszem egy – két nappal később lehetett, amikor egy kismacska tévedt az ajtónk elé addig még kutyától szűzen. Jack helyből szakította át a szúnyoghálót. Kedvesem szerint csak játszani akart a macsekkal. Szerintem hülye játék volt.

A következő – és egyben utolsó – kirándulásunkon, a káprázatosan szép Zempléni-hegységbe mentünk, célállomásként Hollóházát megjelölve. Vittük magunkkal Jack-et is. A Feleségem szerint nagyon szép volt a kiállítás, merthogy én kint sétáltam a kutyával, edzetten állva a kíváncsi tekinteteket. Amíg vezettem, az elém táruló táj állandóan változó képeiben gyönyörködtem. Útközben betértünk egy csárdába, megnéztünk egy várat – kívülről, mert éppen felújították – .

Egy hétre mentünk Pácinra. Az időjárás a hét második felére megjavult. Tudtunk csónakázni, fürdőzni, horgászni. Az utolsó napra kifacsartuk minden lehetőségét e csendes falunak Az emberek megismertek, néhányan mosolyogva biccentettek láttunkra.

 

Hazatértünkkor barátainknak mesélve élményeinket, többen úgy véleményezték, hogy ha a kutyát nem visszük, akkor másképpen lett volna sok minden. Lehetséges, hiszen nem csak mi kötjük meg a kedvencünket, hanem ő is minket. Csak egy póráz van, melynek végén senki sem mozog szabadon. Ellenben, szerintem, ha egy városi ember vidékre megy – ha csak nem a saját telkére – akkor ne egy pici zárt közösséget válasszon nyaralásának célpontjául, ahol azonnal téma lesz minden mozdulata.

 

Idén is itthon nyaralunk. Egy hetet terveztünk a Tisza-tó partján, sajnos már Jack nélkül.

Utána jártam mindennek. Azt hiszem jó lesz……..

 

                   

 

Kedves Jack!

2007 július 18. | Szerző: Futóbéka

 

Kedves Jack!

 

 

Bízom abban, hogy látsz minket és olvasod levelem.  Úgy gondolom, hogy képes vagy erre, mert mindig is különleges voltál, hát még ebben a helyzetben. Ha haragszol rám, megértem, mégis reménykedem abban, hogy belátod majd, nem akartuk, hogy szenvedjél!!  Ha jól sejtem, Te most azt is látod, hogy mindenki aki ismert, nagyon szomorú lett távozásod hallatán. Én, nem akarom sajnáltatni magam, de tudnod kell, hogy iszonyúan vajúdom, vajon jó döntést hoztam e azon a bizonyos napon, de hidd el, csakis azért tettem, hogy megmentselek attól ami várt Reád. Úgy éreztem, nem tehetem ki a barátomat és hű társamat a fájdalmakkal telített öregkornak. Mindig is azon voltunk Anyáddal és imádott Öcséddel, hogy Te igazán boldog életet élj. Iszonyúan hiányzol. Tudtam milyen csodálatos Veled élni, de nem is sejtettem mennyire üres nélküled az élet. Annyi minden történt amióta – bár akkor sem kérdezett senki, hogy akarod e –  elhoztunk a testvéreddel együtt anyukádtól, hogy élj velünk. Emlékszel?

Annyira szomorú voltál, hogy szinte elbújtál előlünk. A kedvenc helyed akkoriban a cipős szekrény alatt volt. Csak akkor voltál boldog, amikor találkozhattál a Rockyval. Olyanok voltatok, mint két szürke ördög. Téged mindig a hátadon meghúzódó fekete csíkról lehetett megkülönböztetni. Igen tudom, nem volt felhőtlen a kölyök korod, hiszen benne volt a borzalmas fül nyírás. Nem tudtam, hogy az ekkora fájdalommal fog járni. Szegény Rocky mindig összepisilte magát az orvosnál. Hidd el Drága barátom, hogy ha most jönnél, nem tennélek ki ilyen fájdalomnak. Én úgy emlékszem, fiatal korod ellenére, nagyon erős voltál és hamar meggyógyultál. Szerencsére nem sokszor kellett orvosi segítséget kérnünk egészen idősödő korodig. Volt az a nyamvadt toklász, amitől igyekeztünk megóvni, de sajnos néha nem sikerült mindet kiszedni a lábaidból. Sosem szeretted, ha piszkáltunk az újaid között.

Aztán jött a kutya suli. Sajnálom Jackikém. Én is tudatlan voltam. Már tudom, hogy másképpen tanítanálak meg sok mindenre. Akkor azt hiszem már kedveltél egy picit és sok kellemetlent is elviseltél tőlem. Emlékszem, hogy kikötöttelek egy póznához, mert valamit intéznem kellett és Te jelezve, hogy ez rossz ötlet volt, elrágtad a pórázt és mellém áltál.  Szinte felsorolhatatlan minden közös emlékünk. Felejthetetlenek a játékaink, birkózásaink, séták, kirándulások.  Makacs voltál – mint én – de sosem sunyi és alattomos. Szemedből értelem és szeretet sugárzott. Te megtanítottál, hogyan lehetünk társak. Elfogadtál falkavezérnek ami mai napig nagy boldogsággal és büszkeséggel tölt el.  Annyira féltetél, hogy bejöttél utánam a vízbe, pedig nem tudtál úszni. Később azt is megtanultad. Mentél is a kacsa után, meg a hattyúhoz.

Soha nem felejtem el a csodálatos érzést, amikor magadtól mellém feküdtél és a mellemre tetted a fejedet. Aludtunk békésen magától értetődő természetességgel, pedig sokan azt mondják, hogy a kutya ágyra soha nem mehet. Ok. De a barátom, a szőrös fiam az azért más nem? Anyád éppen tegnap mondta, hogy mennyire csodás érzés volt, amikor a fejed búbjától a hátsódig hozzá simultál. Társ voltál minden helyzetben. Akkor is, amikor én az éjszakában dolgoztam. Anya mindig mesélte, hogy sokat beszélt hozzád és Te türelmesen hallgattad. Értetted amit mond és őrizted Őt. Mellette voltál mindig. Nem voltál vad, csak ha kellett megmutattad, nem vagy egy kis hülye kutyuli. Egyszer elém jöttetek a metróhoz és egy csövi belétek kötött, simán torkon haraptad. Nem nagyon, csak annyira, hogy eliszkoljon. Nagyon büszke voltam Rád. Nyugodt voltam, ha Anyád és a Krisz Veled volt. Nem tudom hallottad e, volt egy faszi a kutyaeledelesnél aki verseny bíró volt kutyakiállításokon, állandóan azzal zaklatott minket, hogy Neked versenyeken lenne a helyed. Én biztos voltam abban, hogy igaza van és hogy Te vagy hazánk legszebbje, de azt hiszem Neked sem baj, hogy nemet mondtunk minden felkérésre. Én kutyát akartam, akit nem kell minden pillanatban kefélgetni. Utáltad is volna, az szent. Megkaptam a kutyát és egyben a havert, barátot, életem meghatározó egyéniségét. Nagyon sajnálom, hogy nem lett utódod, pedig kétszer is megpróbáltuk. Először, hm. Az a hülye szuka csak vicsorgott rád mi? Nem csoda, hogy a roti lányt kaptad el, pedig el is zárták előled. Beugrottál az ablakon és az ágyon… Aztán pár évvel később jött Angyal. Fuu haver pedig az nagyon akarta. Ott nagyon drukkoltam Neked, valahogy mégsem jött össze. Legalább a szüzességét elvetted. Az is valami, nem? Ha lett volna kölyköd, akkor egyet biztos megtartottunk volna,  de csak azért mert a Te véred.

Amikor beteg lettem, érdekes módon félre húzódtál és úgy figyeltél. Nem tudtad mi van velem. Szemeid erőt adtak és az is segített a gyógyulásban. Ma voltam kontrolon. Tudod? Amikor ellenőrzik, hogy nem jött e vissza a betegség. Szóval, jól haladok. A szívemen kívül nem fáj semmi. Az is azért mert elmondhatatlanúl hiányzol. Szeretlek Kutyám és mindig is szeretni foglak!!! Undorító dolog ez! Miért kell Nektek ennyire gyorsan megöregedni?

Egyik pillanatról a másikra jött. A két műtétedet egész jól átvészelted. Illetve, a másodiknál, a herélésnél, már voltak aggodalmas jelek. Ott nagyon nehezen tértél magadhoz és lassan gyógyultál. Tudtam, hogy több műtétnek nem teszlek ki, pedig a fogköveidet le kellett volna még szedetni, de féltettünk az altató káros hatásaitól. Aztán jött az izületed, ami a mozgásodat megnehezítette. Nem mutattad, hogy fájdalmaid vannak. Egyre rosszabb állapotba kerültél, de úgy gondoltuk, hogy amíg fel tudsz ugrani az ágyra, addig nincs nagy baj. Kaptál gyógyszert, de már nem használt. Nem ugrottál már, csak a helyeden feküdtél. Az utóbbi időben csak enni, inni és a vécézéshez keltél fel, kínlódva, fájdalmas morgással. A lépcsőzéshez segítségre szorultál, ami nem volt baj, én örömmel öleltelek magamhoz. Akkor ijedtem meg, amikor már lefelé is ölben vittelek. Egyszer Anyád az előszobában talált Rád amikor hazajött. Valószínüleg inni indultál és kicsúszott a lábad a kövön. Nem bírtál felkelni. Az utolsó éjjel már alig tudtál aludni. Úgy éreztük eljött az ideje. Nem nézhetjük végig szenvedésedet, ellene meg, tenni nem tudtunk már semmit. Hidd el Drágám, édes Szőrös Gyermekem, életem egyik legborzasztóbb feladata volt érzelmeimet elfojtva felvenni Téged a helyedről és elindulni utolsó utadra. Iszonyúan bennem van, hogy nem lehetett e volna még várni, hátha tudtad volna még élvezni egy picit az életet.

Nagyon bánatos vagyok. Hiába mondják mások , hogy ennek így kellett lennie. Csodálatos élete volt és megmentetted a szenvedéstől. Próbáljalak elengedni. Azt hogyan kell? Érzem, hogy itt vagy most is. Maradj, kérlek. Ez a Te otthonod.  Ölben hoztalak és ölben vittelek. Mennyivel jobb volt amikor jöttél. Bármikor újra kezdeném, de csak Veled. Nem kell más. Irigye vagyok mindenkinek aki még élvezheti négylábú társának társaságát.    

  Nem tudom a Te szemszögedből megítélni, milyen volt az életed velünk, de ha jó volt és van lehetőséged rá, megtisztelnél és boldoggá tennél ha vissza térnél hozzánk. Mindegy mikor és az sem érdekel miként. Csak gyere !!!!! A helyed üres és senki nem fogja elfoglalni. Várunk Rád türelemmel, egyáltalán nem sürgetlek. Ismét megkapod a párnámat, mert tudom, hogy nagyon szerettél azon feküdni. A tálkáid lent vannak a pincében, a pórázoddal együtt, bár azt marhára utáltam és nincs is rá szükséged. A nyakörved velem van az autóban és ott is lesz míg Neked nem kell.  

 

Drága barátom kívánom Neked, hogy nyugodj békében és ha már kipihented magad, kérlek térj vissza. Várunk nagyon!!!!

 

Örökké tartó szeretettel

 

Anya, Apa és Kriszi

 

Mekegek

2007 június 29. | Szerző: Futóbéka

 

Gyermekfejjel esett meg velem ez eset. December lehetett. Jeges szelek kergettek nem fekete pelyheket egy reszketeg reggelen. Elterveztem elmegyek egyebek mellett kenyeret s tejet vegyek.. Szelet nem kedvelem, testemet meleg kelmetestbe tekerem, kezemet zsebembe helyezem.

 Jeges terepen vezetett menetem, kertes telkek mellett. Percek telnek csendesen. Egy teremtet lelket sem lelek, errefele nem csellengenek emberek. Ebek keresnek eledelt lelkesen. Megneszelnek, engem lesnek. Beceneveket keresek. Kedvesen, ebeket nem hergelve tesztelem ezeket. Bencee, Eleek,  Csengee…..Ezek nem eb nevek? Ejh! Merevednek, berregnek. Nem kedvelnek. Beste lelkek, nekem estek? Te ne! Nem egy gyermekkel kellene szemezned, egyebet kellene megenned. Embereeek!!! Ezeknek ezt lehet?? Nem nektek kellene eledelt s fekhelyet tennetek ezen eleven elemeknek?  Nem felelnek. Reszketek. Ebek ketten egy gyermek ellen. Csellel kellene elterelnem e jeges szemeket, mert ezek  felesben lenyelnek. Este meg benne leszek telekeretben.: Emberek! Egy gyermeket fertelmes ebek ettek meg, ketten. Nem lehet. Ezt nem engedhetem, elterveztem lesz nejem meg gyermekem. Elmegyek! Ebek menjetek! Kezdem menetem, hejj… lebbenek … elesek. Lebeghettem egy percet, ezek megrettentek, elszeleltek. Nevettem. Megmentett tehetetlen testem. Felkelek, neszeket keresek.  Mellemben eres szervem hevesen ver. Egy ember? Kendet ezer fene egye meg! Merre tekerget? Engem ezer veszedelem fenyegetett. Elment s nem felelt. Csend lett.

 

Jelenemben vettem ebet, egyet, Jecket. Lett nejem s egy gyermekem.

 

Ez eset velem megesett, de eszperente nyelven mese lett.