Rohanás a semmiért

2008 szeptember 28. | Szerző: Futóbéka |

 

 

– Halló! Szevasz Zolikám, zavarlak? – Nem Tibikém, mond csak bátran, éppen végeztem egy melóval, most ráérek. – Ok. Bocsi, de ezt most mindenféleképpen el kell mondanom valakinek, mert szétrobbanok a dühtől. Képzeld el, éppen megyek a Hegyalján, amikor csörög a telefonom, a Marci hívott a diszpécser. Mondja nekem, hogy Tibikém, csak te húzhatsz ki a trutyiból. Segítesz? Mondom neki, mondjad, mi van. Hát az lenne, hogy a Bimbó utcából, ki kéne vinni egy anyagot Diósdra, de 4-ig oda kéne érni. – 4-ig? Kérdezek vissza leesett arccal miközben az órámra pillantok, amely éppen 3:15-öt mutatott. Hát az nagyon necces. Nem vagyok biztos benne, hogy sikerül. Szakad az eső, a város kiszámíthatatlan, erre nem merem rátenni a nyakamat. Olyan itt nem lehet – mondja Marci – hogy nem érünk oda. 4-ig ennek ott kell lennie. Átérzem az ügy fontosságát, rábólintok. – Ok, mondja Marci megnyugvással, hiszen tudja Tibi képes rá. Ő a leggyorsabb az egész csapatból. Nyugodtan dől hátra székében, bízik kollegája képességeiben.

– Szóval irányt változtatok, fejemben elindul az útvonaltervező, lefut agyamban egy valószínűség számítás, vajon merre lehet a legkisebb esélye a dugónak. 3.28-kor vagyok a Bimbó utcában. Húú, – vetem közbe, elismeréssel, – ez nagyon nagy, az kb. húsz perc lenne normál helyzetben. Ja, veszi vissza a szót kollegám, de bakker, ott már tűkön ül az egész recepció, mikor jön már a futár. Átveszem az anyagot, miközben szinte gyomron rúgnak a kérdéssel, odaérsz? Persze, mondom erőltetett magabiztossággal. Mindez 2 percet vett igénybe.

És odaértél? Kérdezem, átélve a helyzetet. Várjál, mondja Tibi, szinte újra ugyanabba a felpörgetett állapotba kerülve, mint amikor a munkát végezte. Tehát van fél órám. Szívem a nyakamban dobog, start. Számomra is meglepően, jól megyek. Halálkanyar, satu fék, miközben szakad ez a rohadék eső. Tudom, hogy jó az autó, de az ilyen időben semmi sem biztos. Ja, és közben térképemen keresem Diósdon a megadott címet, mert miért is lenne a főútvonalon. Domboldalon piciny házikó, úgy a szép. Normál helyzetben még foglalkoznék is a gondolattal, milyen kellemes lehet itt élni. 4.00. A ház előtt vagyok. Érted, Zolikám egy magán ház. Síri csend a környéken, sehol egy járó motorral indulásra készen álló autó, vagy az ajtóban toporgó, óráját remegve kémlelő ember. Már az is megfordul a fejemben, hogy rossz helyen járok, de az nem lehet, ekkorát sosem hibázok. Lényeg a lényeg, lelkesen kopogtatok, bízva igyekezetem gyümölcsének megérésében, azaz nem volt hiába a sietség, hogy életemet, életeket és a megélhetésemhez nélkülözhetetlen jogosítványomat kockáztatva robogtam, hogy időben itt legyek. Egy középkorú asszonyka nyitja az ajtót, öltözékéből ítélve nem készül sehova. Baszki. Megőrülök. A címzett nevét rebegem rosszat sejtve. Igen, máris küldöm a férjemet. Mondja, és kopott mamuszában elcsoszog. Vártam, hogy a piciny házikó, érkezésemre felbolydul, hiszen pontosan érkeztem, a fontosnak vélt küldeménnyel. Képzeld el a helyzetet. Megérkezik a célszemély, talpig mackóban, melynek a térdén rojtos luksi kacsint felém. Emberem álmosan tekint rám, értelmezi, honnan, s kitől érkezett a már kezében tartott levél, rezignáltan teljesíti kérésemet, olvashatóan aláír, majd elköszön… Érted baszd meg? Ezek nem siettek sehova. Még csak azt sem tudták kapni fognak valamit? – Tehát vetem közbe, nyugiban közlekedve, csúszhattál volna akár negyed órát is? – Hát persze, veszi vissza a szót, még mindig felindultan. Kurva szar volt. Ott álltam a már becsukott ajtó előtt, melyet legszívesebben felszakítottam volna, hogy a faszit nyakon ragadva, arcába üvölthessem, mond ki, hogy fontos volt, mond ki!! Nem arra volt szükségem, hogy veregessék a vállamat, mekkora vagy, milyen nagyot mentél, hanem, hogy érezzem, nem a semmiért rohantam.

Beültem az autóba, kielégítetlenül, s mégis kifacsartan, mint egy sprinter, aki világcsúcsot fut, méterekkel veri a mezőnyt, de a célba érkezéskor kiderül, hogy nem működött a stopper. – Hát Tibikém, – próbálok lelket önteni kollegámba, – ha számit, akkor szerintem nagyon nagy voltál. – Ja, ja köszi, de ezt az egészet azért még emésztgetni kell. Pl. Per pillanat, még nem tudom, ha legközelebb ilyen lesz, akkor mit fogok tenni. – Igen ez nehéz ügy, kapcsolódok be ismét, de én már most megmondom előre, hogy be fogod vállalni, mert egyszerűen ilyenek vagyunk. Be vagyunk kódolva a feladatok mindenáron való elvégzésére. Ez van. Nem tudsz tenni ellene. Semmit. Legközelebb biztosan beérik a gyümölcs is, és elégedetten, kielégítve jössz el majd egy másik helyről, ahol majd nem érzed, hogy rohantál a semmiért.