Miért???

2012 április 30. | Szerző: Futóbéka |

 

Arra ébredtem már nem is tudom mikor, hogy egy kötél van a nyakamon. Az is lehet, hogy régóta ott van, csak nem vettem észre. Láthatatlan kezek kötötték a hurkot, és húzták át a fejemen. Próbálok lazítani rajta, nehezen megy. Mindkét kezem ujjait gyűröm be a bőröm és a kötél közé. Fulladok. Erősen, már-már pánikszerűen tolom el magamtól. A szorítás néha mintha engedne is egy kicsit. Kapok levegőt, de nem annyit, mint szeretnék. Keresem a kötél végét, de nem találom. Valahonnan jön, valakik fogják. Nem vagyok kikötve, tudok menni. El kell vágni, jön a felmentőnek tűnő ötlet. Kést ragadok, a hideg fémet a nyakamhoz illesztem, és kifelé fűrészelek. Semmi. Ezt nem hiszem el.
Hogyhogy semmi. Rángatom, a szívem egyre erőteljesebben dobog. Le kell ülnöm egy picit. Nem előbb kinyitom az ablakot, szívok egy kis friss levegőt, le kell nyugodnom, higgadtan kell gondolkodnom. Kidugom a fejemet, hűs szellő legyezi izzadt arcomat. A kötél most nem zavar, kapok levegőt, csak a tudat okoz problémát, hogy ott van. Nézem az utcát. Né…Mi a franc? Dörgölöm a szememet. Álmodok? Biztosan álmodok. Ez egy baromi rossz álom. Nem lehet más. Ez nem lehet más!!! Artikulátlan hangon üvöltök, szinte sikoltok, tépem a nyakamon megszoruló kötelet. Az utcán emberek, nyakukban szintén ugyanúgy ott van a kötél, valahonnan. Néznek rám értetlenül, ennek meg mi a baja, majd újra lehajtják a fejüket és tovább mennek. Nem foglalkoznak velem. Egyesek csak legyintenek, megszokták. Már nem üvöltök, a szorítás is enyhült. Ezek szerint az volta baj, hogy kiabáltam. Nem szabad hangoskodni, tűrni kell. Ez a lényeg. Valakik valahonnan ezt akarják. De kik és miért????

Azt azóta már sejtem, hogy kik. Bizonyos időnként mindig más. Azt viszont nem tudom, hogy miért. Az biztos, hogy nem akarnak megfojtani. Azt akarják, hogy éljünk, de ne kapjunk sok levegőt. Éljünk, de ne túl boldogan. Érthetetlen, hogy miért jó ez nekik. Ha megszoktad a szorítást, és mosolyogni találsz, ne félj, húznak rajta egy picit, épphogy csak annyit, hogy megszűnjön a jó kedved. Bosszankodj, de ne kiabálj. Mostanában nagyon nagy baj lehet ott ahol Ők vannak, mert folyamatosan feszül a kötél. Biztosan mérgesek, és egymást valamiért nem bánthatják, ezért a mi nyakunkat szorítják. Sokan közülünk már nem bírják. Vagy elmennek máshová- ezek a bátrak, vagy feladják és elesnek. Nem gondolom, hogy gyávaságból. A legtöbbje viszont tűr, mint a birkák, és kitart – nem tudom, hogy meddig és miért. Fásultan kiabálunk, mosolyunk felszínes. Lehet, hogy mi vagyunk a gyávák, vagy oly erős a hitünk, hogy hiszünk még abban, hogy egyszer elszakad a kötél