A Beigli

2009 december 27. | Szerző: Futóbéka |

 

 

 

A beiglit én hogy szeretem! Imádom az ízét, küllemét, hogy
folyamatosan kelleti magát. Ahogy a mákot és diót a friss omlós kelt tészta
tekercs magához láncolja, átöleli. Ellenállhatatlanul hívogat, kacéran rám
kacsint. Harapj és nyelj. Használd ki a lehetőséget, én azért vagyok, hogy te
jól érezd magad.  Érthetetlen is
számomra, hogy miért csak egy évben egyszer  adatik meg a gyönyör ezen formája. Miért kell
tízen két hónapot várni, ahhoz, hogy kapható legyen? Már kimondani is sok.
Tízen két hónap. Szinte maga az örökké valóság. A karácsony, a Szenteste
önmagában is szép és jó, de maga a tudat, hogy ismét asztalon lesz e csodás
harapni való, még jobban várom a december 24-ét.

A tizenkettedik hónap elején már izgalomban vagyok, hiszen
tudom, közeleg az én időm. A nejem az én csodás asszonyom lassan meg fogja kérdezni.
No mond, te beigli faló. Hány rúddal rendeljek? Hú, hát-hát, nem is tudom.
Négyet, ötöt? Sokat! És eljő a 23-a, amikor már tudom, érzem, hogy a közelemben
van. Illatával átölel, az orromon keresztül az agyamat támadja, már nem kell
más, csak ő. Még egy nap és az enyém lesz. Igen már csak egy nap! 24-én korán
kelek. Óvatosan kezembe veszem az egyik rudat, mondjuk egy diósat. Szép lassan
kíméletesen húzom le a fóliát gyönyörű hosszú barna testéről, amely eddig
oltalmazta. A szeletelés nagy műgonddal zajlik, vigyázva szét ne essenek az
ovális szeletek. Nem bírom ki! Engedek a csábításnak, néhány csúnyább szelet
áldozat lesz, martalékul válik, az én martalékommá, ki mint vadállat csapok le
gyengélkedő áldozatomra. De nincs bűntudatom, hiszen miért is lenne. Egy éve
ezekre a pillanatok vágyom.

A beiglit fogyasztom reggelire némi tejjel, ebéd előtt, s
utána csak úgy, vacsora előtt, helyett, némi tejjel, utána csak úgy. Szenteste
alig bírom állva az ajándékosztást. Már nem vagyok éhes, ellenben jól vagyok
lakva, mint ahogy az ilyenkor megszokott. Másnap a szülőkhöz látogatunk, ahol
elsőre veszem észre az elhagyatottan, sorsukra hagyott rudakat. Az előző napi
dózist már kiheverve, lépek melléjük. Helló kedveskéim. Hát ti? Csak így
szeleteletlenül? Várjatok, majd én segítek rajtatok.

És ez így megy öt napon keresztül. Az ötödik nap végére, mely
alatt végig asztaltól asztalig vándoroltunk, már érzem, hogy nem csábítanak az
árván hagyott, magányosan hempergő beigli szeletek. Pedig hívogatnak most is,
kelletik magukat. Megkapom az eddig ellenállhatatlan kacsintást, kacér mosolyt,
aminek ez idáig nem bírtam ellenállni. Teljesen telítődtem, a felém irányuló
csábítást már zaklatásnak veszem. Elegem van! Hagyjatok békén már! Nem veszitek
észre, hogy nyakig vagyok veletek? Este miután nagy nehezen sikerült
elszenderednem, borzasztó élményben volt részem. Egyedül voltam egy lakásban,
ahol az ebédlő asztalnál ültem, a székhez kötözve. Az asztalon fűszoknyába öltözött
barna testű beigli lányok táncoltak, örült dekoltázzsal. Közben megjelentek a
fekete fehér felsőben pózoló és hatalmas beigli szeletekkel megrakott tálakkal közeledő
pincér mákosok, akiket diósok követtek tejes kannákkal kezükben. Ezt nem hiszem
el. Még a tegnapi sem ment le. Kérem!  Elnézést!
– szólítottam meg a felém közeledőket – én nem igazából bírok most enni. De
azok nem hallgattak rám, csak jöttek és rakták elém a már egyáltalán nem
kívánatos, hanem kifejezetten undorító, hányingert keltő borzalmakat. Olyan beigli
hegy tornyosult előttem, hogy már nem láttam semmi mást. Ezek azt akarják, hogy
fulladjak bele. Meg akarnak ölni!  Elfogyott a szép szó. Fröcsögve kiabálok a
pincérekre, akiknek az arcán már a gúnyos mosolyt látom. Elég volt ti undorító
barmok. Értitek? Elég volt. Tűnjetek el. Tűnjetek el, nem bírom tovább.
Segítség! Segítség! Legyen már vége ennek az egésznek! Legalább egy évig.