Hurrá nyaralunk

2007 július 31. | Szerző: Futóbéka |

 

Így gondoltam ezt kb. négy évvel ezelőtt is, amikor az ország északkeleti részét céloztuk meg négyen, a nejem, a fiam, én és a kutya. Nevezetesen Pácinon jártunk, mely egy falu Sárospataktól kb. harminc kilométerre a Szlovák határ mentén található. A térképen is alig látható gyöngyszemre egy ajánlás és némi pénzhiány vezetett el minket. Nem számítottam egyébre, mint egy nyugodt, barátságos falura, ahol majd kóstolót kaphatunk a régió jellegzetes ízeiből, esetleg belevegyülhetünk esténként a mulatozó helybéliek forgatagába. Hát nem így történt…

 

Borús kellemetlen időben indultunk a hajnali órákban, hogy ne veszítsünk egyetlen percet sem. Legyünk ott jó korán! – mondtam a családnak. Háromszáz kilométert is utazhattunk reményekkel telten, amikor is reggel kilenckor átléptük a falu határát. Az időjárás javulni látszott. A felhők mögül kikacsintott cinkosan a nap.  Ekkor még azt hittem nekem jelez, nem lesz semmi baj. A megadott címet kerestük, leírás alapján. Nem ment. Megkérdeztük. – Jó reggelt. Mosolyogtam. Merre van a Petőfi utca. A Petőfi utca? Azt nem tudom. Kit keresnek? Szabó Józsefné, Petőfi utca 10. Rebegtem el az összes információt. Ja! Azok ott laknak még arrébb. Mennek két utcát és a közért után balra, majd ….. Megérkeztünk. Egy kellemes, csendes zsákutcában álltunk, annak is a végén. Kiszálltunk mind a négyen. Egy aranyos tacskó rohant elénk kíváncsian. Jack, a kutyám, azonnal otthon érezte magát és nem fogadva el a barátkozó farok csóválást támadásba lendült, épp csak annyira, hogy nekünk eléggé kellemetlen legyen éppen megérkező házigazdánk előtt. Bemutatkozás, bérlemény megtekintése, pozitív. Nagyon jó! Bepakoltunk, kipakoltunk, én már rövidben, hiszen nyár van, süt a nap. Házikónk oldalában, tornác egy asztallal melynek két oldalán pad. Előttünk kukoricás kerítés gyanánt. Az utazás fáradalmaitól pihegve ücsörgünk, szólítanak. Egy kedves idős hölgy áll a ház oldalában futó alacsony kerítés mellett, kezében kosárka. – Szedtem egy kis ringlót maguknak – mondta. – Nekünk? Hiszen csak tíz perce érkeztünk – álmélkodunk.

– De aranyos tetszik lenni. Nem kell ennél több, és már fújja sorsának alakulását.

Elindulunk a falut felfedezni. Jack pórázon, hogy ne legyen több baj. Minden portáról kíváncsi tekintetek kísérnek sétánkon. A közért megvan, kocsma egy, majd még egy. Posta, horgászbolt, majd egy templom gyönyörű sétáló kertjével. Belevetjük magunkat. A nap magára húzza szürke paplanját. Esni kezd az eső. Nagyon esik. A fák alatt jó, de nem maradhatunk ott estig. Visszaindultunk, és jól eláztunk.  Estére házigazdánktól vacsora meghívást kaptunk. Mielőtt folytatnám, el kell mondanom, hogy a falun keresztül folyik a Karcsa, melyben törpeharcsán kívül semmi nem él meg, s ez annak is köszönhető, hogy a folyó másik oldalán Szlovákia van, így gazdája nincsen. Szóval, halászlé és vaddisznópörkölt volt vacsira, amin részt vett valami rokon is, aki hozhatott bele pontyot, és gondolom a vaddisznót sem a szomszéd udvarban vágták. Az étel finom volt, a társalgás tanulságos. Meséltük aznapi élményeinket, benne az emberek fürkésző tekintetét. Mondták, hogy erre felé idegen kevésbé járkál, hát még kutyával. Illetve sokan nem tudták mit vezetünk pórázon. Jack közép schnauzer (volt), fajtájának megfelelően nyírva. Orcáján bozontos szakáll, mellkasán férfias szőrzet, mely lábain is zászlósan meg volt hagyva. Mint később kiderült az egész megyében a kutya maximum akkor teszi ki a lábát az udvarról, ha birkát terel a mezőn.

Nejem valószínűleg megérezte, hogy ételhez alapanyagot csak harminc kilométerrel arrébb lehet majd beszerezni, főzött előre két-három félét. Én nem vagyok hétalvó, s ezért gondoltam, ha nyolcra érkezem kenyérért, még bőven kapok frisset. Kaptam. Zacskóban. Egy napja szeleteltet. Mondták, korábban menjek. Rendben. Igyekezni fogok. Szeretnék kérni paprikát, paradicsomot, meg egy pár tojást. – Gondoltuk lecsót eszünk – Hát olyat mi nem tartunk. Mindenkinek van a kertjében meg az ólban. Mondanom sem kell ezek után, hogy egy picike csárda sem volt a környéken, hogy az átutazó véletlenül se álljon meg éhét és szomját csillapítani.

Jellemzően alkalmazkodom a felmerült körülményekhez, aznap is így tettem. Sárospatak nagyon szép, kedvesen őrzi történelmi értékeinket. Kellemesen töltöttünk el ott fél napot. Visszafelé megálltunk egy búcsúban Vajdácskán, majd haladtunk vissza szállásunkra. Akkor még meglepődtem az első helybélivel való találkozásunkkor feltett kérdésen. – Na! Milyen volt „ Patak „? Mondja meg könyörgöm!! Honnan tudja, hogy ott voltunk??? Hááát! Fejezte ki magát bőbeszéddel. Nem is mondtam. – merthogy némely részlet fontos emlékeim hangvételének negatív alakulásának közvetítéséhez – Jack-et a házban hagytuk, lévén itthon sem vittük magunkkal mindenhova. A látvány, ami fogadott egyértelművé tette, hogy rossz döntés volt. A falra szegezett vaddisznó a földön hevert, most már a kutyám által is legyőzve. Azt hiszem egy – két nappal később lehetett, amikor egy kismacska tévedt az ajtónk elé addig még kutyától szűzen. Jack helyből szakította át a szúnyoghálót. Kedvesem szerint csak játszani akart a macsekkal. Szerintem hülye játék volt.

A következő – és egyben utolsó – kirándulásunkon, a káprázatosan szép Zempléni-hegységbe mentünk, célállomásként Hollóházát megjelölve. Vittük magunkkal Jack-et is. A Feleségem szerint nagyon szép volt a kiállítás, merthogy én kint sétáltam a kutyával, edzetten állva a kíváncsi tekinteteket. Amíg vezettem, az elém táruló táj állandóan változó képeiben gyönyörködtem. Útközben betértünk egy csárdába, megnéztünk egy várat – kívülről, mert éppen felújították – .

Egy hétre mentünk Pácinra. Az időjárás a hét második felére megjavult. Tudtunk csónakázni, fürdőzni, horgászni. Az utolsó napra kifacsartuk minden lehetőségét e csendes falunak Az emberek megismertek, néhányan mosolyogva biccentettek láttunkra.

 

Hazatértünkkor barátainknak mesélve élményeinket, többen úgy véleményezték, hogy ha a kutyát nem visszük, akkor másképpen lett volna sok minden. Lehetséges, hiszen nem csak mi kötjük meg a kedvencünket, hanem ő is minket. Csak egy póráz van, melynek végén senki sem mozog szabadon. Ellenben, szerintem, ha egy városi ember vidékre megy – ha csak nem a saját telkére – akkor ne egy pici zárt közösséget válasszon nyaralásának célpontjául, ahol azonnal téma lesz minden mozdulata.

 

Idén is itthon nyaralunk. Egy hetet terveztünk a Tisza-tó partján, sajnos már Jack nélkül.

Utána jártam mindennek. Azt hiszem jó lesz……..