Valami nincs rendben

2007 november 18. | Szerző: Futóbéka |

 

 

 

 

Amióta emlékeim élnek, teljesen természetes a létezés. Volt, hogy elképzeltem, milyen lesz, ha letelik a nekem szánt idő, de sosem gondoltam arra, hogy ez esetleg a megöregedés előtt is bekövetkezhet.

Egész életemben, teljes mértékben ösztönből éltem, a tudatosság parányi szikrája nélkül. Nem azért sportoltam, mert ezzel célom volt – mint egészséges életmód, aranyérem a nyakban – hanem mert jól esett a haverokkal együtt mozogni. Valamint az egészséges táplálkozás sem hozott igalomba különösebben. Szerencsém van, mert nem vagyok hízékony, sem pedig fogyékony, tehát azt és annyit eszem és iszom amennyi belém fér.

Visszatekintve a múltba, majd bele nézve a jelenbe, azt látom, hogy sajnos igazuk van az értünk aggódó nőknek, amikor azt mondják, vigyázni kell a férfiakra. Ugyanis belénk van kódolva az a baromság, hogy velünk ugyan soha semmi nem történhet, mi kőből vagyunk, nem kap el semmilyen betegség, ami véget vethet szárnyalásunknak. Én is a feleségemnek köszönhetem, hogy élek, mert ha ő nem küld, hogy menjek el az orvos által előírt ellenőrzésre, akkor ma már nem élek.

Én, is mint sokan, csak akkor mentem orvoshoz, ha fájt valami. Szűrésekre? Minek, még a végén találnak valamit, aztán úgy járok, mint a Nagymama. Elment a doktorhoz, hogy fáj a torka, aztán kiderült, hogy gégerákja van.

32 éves voltam, amikor észrevettem a lágyéksérv jeleit magamon. Persze ezt akkor nem tudtam, hogy az az, csak volt egy furi dudor ott ahol nem kellene lennie és miután a masszírozgatások és gyömöszölések ellenére sem akart eltűnni, bár nem fájt, meglátogattam a körzetit. Azt mondta, hogy ugyan nem sürgős, de mindenféleképpen műteni kell. Gondoltam kemény vagyok, vágjanak mihamarabb. Rutin műtét, naponta végeznek ilyet, s közben vicceket mesélnek.
Irány a kijelölt kórház. A késes beavatkozás előtt vizsgálatok sorát járja végig a páciens, melyek eldöntik műthető-e. Én a tüdőszűrésnél akadtam fenn. Ijesztő volt az addig minden akadályt és problémát simán átvészelő és megoldó embernek szembesülni a ténnyel, valami nincs rendben. Emlékszem még nyolc év távlatából is arra a pillanatra, amikor a röntgen gép hideg falának támasztava mellkasomat lestem a doktornő utasításait. Az addig mosolygó arc feszültté válik. Mereven nézi azt a valamit, ami bennem van. Perceken belül ketten majd hárman állnak a felvétel előtt. Ennyi orvost még nem láttam együtt soha. Én még mindig a gépnek támaszkodom, fülelek. Próbálom kiszűrni a megnyugtató tényt, nincs semmi bajom, csak a doktornő aggodalmaskodott túl  egy árnyékot melyet… De nem. Nincs diagnózis. Azt hiszem ebben a helyzetben ez a legrosszabb.  Tüdőszűrési leletek hiányában – merthogy minek járjak szűrésre – még a tüdőgondozóban dolgozó tapasztalt doktornő sem tudott konkrétummal szolgálni, csak találgatott. Egy újabb állomás. Computer Topográfia. Ott végre leírták, mit látnak. A szegycsont előtt egy zöld dió nagyságú daganat. Javasoljuk a vizsgálat megismétlését egy év múlva. Tudjátok mikor jövök ide? Soha.

A műtétet jól viselve, törlöm kezeimet alapon, felejteni kezdtem az előbb felelevenített tortúrát. Eltelt az egy év, amikor az én drága józanésszel gondolkodó és aggódó feleségem nyaggatni kezdett, egészen addig, míg el nem mentem a javasolt ellenőrzésre. S ezzel mentette meg az életemet. Lehetőséget adott arra, hogy a bennem fejlődésben lévő daganat növekedését megállíthassák.

Vizsgálatok sora következett – amit nem részletezek. Feküdtem életükért küzdő tüdőrákosok között és átestem egy újabb műtéten – mely arra szolgált, hogy mintát vegyenek a daganatból – közben folyamatosan azt szajkózva, hogy nekem, semmi bajom.

Eltelt egy hónap. A munkahelyemen tettem és vettem, amikor telefonhoz szólítottak. A kórházból hívott a vizsgálataimat irányító Főorvos asszony. Megjött a szövetmintámról az eredmény. Először nem is tudtam mit mondott a doktornő a telefonba, hiszen a rossz hírt elhalló hangon közölte. Meghalhatok. Azt mondta? Igazából attól ijedtem meg a legjobban, ahogy a környezetem reagált. Én még mindig nem éreztem magamat betegnek. Fogalmam nem volt mi dolgozik bennem és elég sok idő telt el mire megértettem milyen komoly dolog is ez. Hodgkin–kór: A nyirokmirigyek elfertőződése, s amit észrevettek két évvel azelőtt, az a valami volt a gócpont. Nem műthető, bele lehet halni, ha nem veszik észre időben, de ez a fajtája, ami nekem van a gyógyszerre jól reagál. Mint később kiderült, a kezelések befejezése után kb. tíz évvel lehet csak azt mondani, hogy meggyógyult, addig csak azt, hogy tünetmentes. A Hodgkin- kórnak van a kevésbé kezelhető fajtája a Non Hodgkin. Ebben halt meg Antal József és egy kedves osztálytársnőm is. Neki a hóna alatt volt a gócpont, és amikor észre vették, már nem lehetett segíteni rajta. Szóval akkor még nem fogtam fel teljesen mekkora szerencsém van, hogy időben észrevették és hogy örülnöm kellene annak, hogy kezelésekre járhatok. A kemoterápiás kezelésről tudni kell, hogy a gyógyszer, amit vénán keresztül az erekbe juttatnak, elpusztítja a beteg sejteket és mellette az egészségeseket is. Ettől van az, hogy a kezelések milyenségét nem lehet megszokni. Az elején teljesen elviselhető, aztán az idő előre haladtával egyre nehezebb lesz. Jönnek a hányingerek, majd később nem csak az ingerek. Én úgy alakítottam az életemet, hogy mindig pénteken kapjam az adagjaimat, hogy a hétvégén legyen ideje a szervezetemnek regenerálódnia, merthogy a kezelés után két napig eléggé rosszul voltam. Kéthetente kellett mennem. Semmi jele nem volt annak, hogy bennem valami dolgozik. Köszönhetően a mellettem lévő embereknek – kollégák, barátok és a családom – pszichésen  is nagyon jól voltam. Talán túl jól, és ennek az orvosom itta meg a levét, ugyanis ahogy eljött a kezelés napja én hisztizni kezdtem. Minek az nekem, én nagyon jól vagyok és a kemótol  mindig csak rosszabbul leszek. A Doktornő egy hónap után unta meg a kezelhetetlenségemet és óriási pedagógiai érzékkel az arcomba vágta, hogy ha nem akarok meggyógyulni, akkor semmi baj. Írjam alá a papírt, hogy lemondok a kezelésekről, de tudomásul kell vennem, hogy akkor meghalok. Puff. Ennyi elég is volt. Összeszorított fogakkal, partner voltam a gyógyításban. Ettem az onkológiai intézet által kikísérletezett készítményt, melynek állagát és ízét egyetlen gasztronómiai élményemhez sem hasonlíthatnám. Azt mondják, mindenki azt szed a gyógyszerek mellett, amit akar, az a lényeg, hogy higgyen benne, hiszen a hit nélkül nem ér az egész semmit. A Feleségem végig mellettem ült. Újságokból felolvasott, beszélgetett velem, hogy elterelje a figyelmemet a kínjaimról. Közben az arcán jelét sem láthattam annak, ami benne kavarog, hogy iszonyúan félt és szenved attól, ami velem történik. Még azt sem merte elmondani, hogy az ő mellében is van valami. Titokban ment el orvoshoz, mert nem akarta, hogy eltereljem a figyelmemet magamról. Hasonlóan viselkedett az akkor 13 éves fiam is. Fiatal kora ellenére sem nyafogott, keményen tartotta magában érzelmeit. Szüleim, Testvérem és Családja, Apósomék, akik Kanadából szurkoltak és segítettek, Barátaim és a Kollégáim mind-mind azon voltak, hogy eltereljék gondolataimat, hogy meggyógyuljak.

Már négy év telt el a kezelések végét jelentő sugárterápia óta. Azóta tünetmentes vagyok. Még mindig ösztönből élek, nem foglalkozom az egészséges életmóddal, csak azért sportolok, mert jól esik, és mert azt a fiammal és egy gyermekkori pajtásommal tehetem. Sok minden átértékelődött bennem. Megváltozott a fontossági sorrend, bár magamat most sem előre helyezem. Azon vagyok, hogy a családom mellettem boldog életet éljen. Szeretném élvezni az életet és azt mások számára is élvezhetővé tenni. Kaptam még egy lehetőséget, és azt használni kell, élni vele. Nyugodt vagyok, mert a kontrolokon mindig megvan a szűrés, de ha egyszer vége lesz a kötelező szintű ellenőrzéseknek, akkor is menni fogok, hogy ha valami nincs rendben azt időben észrevegyék.       

 

Köszönettel tartozom  Dr. Molnár Zsuzsanna főorvos asszonynak az áldozatos munkájáért, amit értünk tesz nap mint nap. Rajtam kívül még rengetegen vannak, akik neki köszönhetik létezésüket, hogy folytathatták életüket.